Kell-e nekünk az új, globális etika? – Marguerite A. Peeters könyvéről

A berlini fal leomlását követően – a globalizáció jelentős felgyorsulásával – kulturális forradalom indult meg szerte a földön, és mindenféle komolyabb feltűnés nélkül, mégis lenyűgöző hatékonysággal forgatta fel addig stabilnak tűnő értékeinket, szavainkat és fogalmainkat – illetve, ezeken keresztül, hétköznapi viselkedésünket is. A „puha erőszak” elbizonytalanította, lebontotta, majd újraalkotta a családdal és a nemekkel kapcsolatos legelemibb elképzeléseinket, mélyen behatolt életünk összes területére (az oktatástól a lelkiismereten át egészen a jog világáig), olyan – törvénybe ugyan nem iktatott, mégis óriási fegyelmező erejű – „minimumokat” és napról napra szomjasabb „érzékenységeket” is létrehozva közben, amelyek nyilvános megsértése mostanra akár teljes erkölcsi kiközösítést (és kvázi-megsemmisülést!) is maga után vonhat.

Ez a forradalom lényegében a demokratikusan megválasztott nemzeti kormányok megkerülésével, az önmagát valamiféle „etikai szuperfelhatalmazás” birtokosaként érzékelő és feltüntető ENSZ, valamint a vele együttműködő különféle ügybuzgó NGO-k hatására ment végbe…

„A program valójában nem a különböző kormányok vagy az általuk képviselt polgárok érdekeit szolgálja, hanem azon lobbicsoportokét, amelyek a maguk külön érdekeit kívánják érvényre juttatni, és amelyek világszerte titokban ragadták magukhoz a hatalmat”

– írja Peeters.

Az új, döntően posztmodern hátterű (objektív igazság nincs, csak „a szöveg” teljességgel egyenrangú „olvasatai”), lopva terjesztett relativista globális etika és kultúra Peeters szerint a nyelv szintjén ragadható meg leginkább, de nemcsak az új szavak és fogalmak – konszenzus, sokféleség, diszkriminációmentesség, másság, tudatos döntés, gender, egyenlőség elve, befogadás, női/gyermeki/reproduktív jogok, biztonságos abortusz, békére nevelés stb. – hatásos megjelenítésében és vonzóvá tételében (avagy hadrendbe állításában), hanem bizonyos kifejezések gyakorlatilag totális háttérbe szorítása vonalán is.

Az olyan szavak, fogalmak – és persze az általuk jelzett valóságok –, mint amilyen például a lelkiismeret, az igazság, a szüzesség, a kegyelem, a természet, a szív, a tekintély, a dogma vagy éppen a parancsolat – tulajdonképpen nyomtalanul eltűntek a „civilizált” és „komoly” globális mainstream közbeszédből; használhatatlannak, idejétmúltnak, adott esetben kirekesztőnek bélyegeztettek.

„Ha például valaki nyilvánosan bűnnek mondja a homoszexualitást, az új kultúra egyik legfőbb normájával helyezkedik szembe: a választás abszolút jogával és a diszkriminációmentesség elvével.”

Ez a sokfelől és rendkívüli finomsággal épülő „új, globális etika” persze meglehetősen rafinált viszonyban áll a zsidó-keresztény kultúra kulcsfontosságú szavaival, értékeivel (és az általuk vezérelt életgyakorlattal); jóllehet elsőre úgy tűnhet, hogy legalábbis némely vonásaiban maximálisan összebékíthető, összehangolható velük, valójában rendkívül sokszor kiderül: épp hogy finoman aláássa, vagy belülről meghamisítja őket. Az új etika alapja ugyanis – Peeters szerint – „nem az egyetemesség hagyományos fogalma: a globális etikát radikális ideológia rontja meg”. Ráadásul az új szavak és fogalmak (tudatosan megalkotott és fenntartott) többértelműsége, fluiditása, folytonos mozgásban levése gyakran még alaposabb vizsgálatukat, komolyabb megértésüket is rendkívüli mértékben megnehezíti, sőt csaknem ellehetetleníti.

„A keresztények olykor nem tesznek különbséget az új, mesterségesen létrehozott, önmagát holisztikusnak beállító etikai rendszer és Isten holisztikus (vagyis az egész ember üdvösségére irányuló), örök üdvözítő terve között, és nem veszik észre, hogy a két logika nem ugyanabba az irányba mutat”

– olvassuk a figyelmeztetést.

Peeters úgy véli, ez a globális rendszer végül majd önmagát bontja le, valahogy úgy, ahogyan az egykor volt nagy ideologikus rendszerek. Reménykedjünk…!

Marguerite A. Peeters: Az új, globális etika, Jel Kiadó, 2019, 56 oldal, 860 Ft.