A tabletkorszak gyermekeinek is szükségük lenne Jókaira

– Jókai Mór hihetetlenül sokszínű életútjában nem csupán regényíróként, hanem szabadságharcosként, országgyűlési képviselőként és számos tudományos társaság szervező tagjaként is megjelent. Az elmúlt években előkerültek olyan források, melyek Jókai életét még tovább árnyalták?

– Jókai kezdettől a figyelem középpontjában állt. 1845-ben került Pestre, ekkor jelenik meg első novellája az Életképekben, 1847-ben már a lap szerkesztője, ami azért is fontos, mert a vidéki olvasókat ez a hetilap tudósította a forradalmi eseményekről. (Jókai maga a „riporter”: a cikket később be is emeli A magyar nemzet története: regényes rajzokban című történelemkönyvébe). 1848. július 29-én a rákoscsabai katolikus templomban feleségül veszi a Nemzeti Színház első számú drámai színésznőjét, az „ország legszebb asszonyát”, Laborfalvi Rózát. 1850 után néhány év alatt világszerte a legismertebb magyar regényíróvá válik.

Mindebből az is következik, hogy mindenről, ami Jókaival történik vagy vele kapcsolatos, tudósít a magyar és a világsajtó.

Maga is tudatosan gyűjti a relikviákat, nem is beszélve a rajongókról. Ismeretlen forrás, ami felforgató lehet, aligha van. Ráadásul jól gondozott, kutatott életműről beszélünk. Másfelől: éppen a források bősége miatt sok minden elfelejtődik, elsikkad vagy éppenséggel „elbújik” a szemünk elől. Kétségtelen, hogy kritikai életrajz máig nincs, Mikszáth Jókai-életregénye a legteljesebb biográfia, amelyben például a nevezetes házasságkötés helyszíne tévesen szerepel (Mikszáth Jókaira hivatkozva Piliscsabára teszi), és a legtöbben máig ezt a verziót ismerik, holott 1958-ban Bory István már közzétette a házasságlevelet, vagyis tudható, hogy hol, mikor és milyen körülmények között zajlott a nem is annyira titkos esküvő.

– Jókainak óriási hatása volt a magyar kultúra alakulására. Többek között vejének, Feszty Árpádnak ő javasolta, hogy ne a bibliai Özönvizet fesse meg, hanem a közelgő Millenniumra a Magyarok bejövetelét. Tudjuk, hogy Jókai milyen magyarságképet gondolt a múltba, valamint, hogy milyen kulturális jövőt szeretett volna hazájának? 

– Foglalkoztatta a történelem, erről a regényei, novellái is árulkodnak. De azt is tudta, mennyire fontos mind az egyes ember önértékelése, önértelmezése, mind a közösség kohéziója szempontjából, hogy ismerjük saját történelmünket. Egész életén át tartó nagy projektje volt az imént már említett A magyar nemzet története: regényes rajzokban. A népiskolák számára is írt történelemkönyvet, pedig akkor már világhírű író volt. Történészek sokszor elmondták, leírták, történettudományi szempontból Jókai pontatlan, mesél, legendákat terjeszt. De azt hiszem, ebben is neki volt igaza: ezek a magával ragadó elbeszélések, anekdoták, legendák részévé váltak annak a pozitív magyar mitológiának, amely megalapozta több generáció történeti tudatát, és amely képes volt „felemelni” az olvasóját. Mit jelent ez?

Miközben a regényes rajzok nem hallgatták el a politikai fiaskókat és a nagy történelmi vereségeket sem, képes volt egy pozitív nemzeti identitást felkínálni. Aki ezen nőtt fel, joggal érzett büszkeséget, hogy ehhez a nemzethez, ehhez a közösséghez tartozik.

Jókai jövőképe is meggyőző volt, olyannyira, hogy az utókor többször ki is kiáltotta jósnak: a glóbuszt bejárt 1874-es Bismarck-interjú később mint Ausztria annekciója, A jövő század regénye pedig mint a kommunista diktatúrák megjövendölése vonult be a köztudatba. Jókai lelkesedett a technikai újításokért, hitt a tudományban, és nyomon követte a természettudományok rohamos fejlődését. Magyarország gyarapodásának legdinamikusabb félszázadát élte végig. Békepárti volt, és az ipar, a technika, a tudományok, a művészetek fejlődésében, a tudásban és a tanulásban látta annak zálogát, hogy ez a fejlődés töretlen is maradjon.             

– Írói munkássága igen jelentős volt korábban, és meghatározó maradt hosszú évtizedekig. Mi lehetett Jókai népszerűségének oka?

– Jókait „mániákusan” foglalkoztatta a nyelv működése. Nemcsak anekdotákat és népmeséket gyűjtött, hanem szavakat is. Arany János mellett ő az egyik legnagyobb szókincsű magyar író, azt is mondhatnánk, a legjobban tudott magyarul. Bátran kísérletezett a 19. századot átformáló, akkor még új tömegmédiumokkal. Nem félt attól, hogy az irodalom a napilapokban majd elvész.

Ő volt az első magyar író, aki felfedezte: el lehet beszélni úgy egy történetet, hogy a képzett, vájt fülű olvasó számára is – éppen a nyelv összetettségét kiaknázva – mondjon valamit, de a képzetlenebb, csak a sztorira kíváncsi olvasó is megtalálja benne azt, amit keres.

A 19. század második felében ez nem volt egyedülálló: Manzoni is ezt az utat választotta. A humora éppen ezért nyelvi humor. A modern tömegmédiumok által létrehozott „globális falunak” azonban nemcsak az előnyeit ismerte fel: azokat az új csapdákat és emberi szituációkat is átlátta, amelyekkel a modern embernek majd meg kell küzdenie. Miközben mindent tudott az ember „működéséről”, nem a lélektani regény útját választotta, amit pedig a kritika várt volna tőle. A karakterek önmarcangoló, önelemző monológjai helyett a szituációk és párbeszédek kidolgozásával beszélt az emberi psziché kiismerhetetlenségéről.

– Mi maradt mára ebből a népszerűségből? Mi az oka, hogy egyes vélekedések szerint Jókai Mór olvashatatlan a mai generációk számára? 

– Jókai regényei ma ugyanannyira olvashatóak, mint bármilyen más klasszikus a 19. vagy a 20. századból.

A mai gyerekek többsége olyan otthonból érkezik az iskolába, ahol egyáltalán nincsenek könyvek. A tabletgyerekek szókincse nem fejlődik úgy, mint azoknak a kortársaikénak, akiknek rendszeresen olvasnak a szüleik.

Az anyanyelv változása pedig százötven év távlatában ilyenkor komoly problémát jelenthet. A szókincsfejlesztés és az olvasási rutin kialakítása pedig időigényes feladat. A figyelemtartás képességének romlása ezzel persze szorosan összefügg: aki betűzve olvas, és egy magyar mondatban, tehát amit a saját anyanyelvén írtak, mondjuk a szavak kétharmadának a jelentését nem ismeri, nem fog tudni elolvasni egy több száz oldalas regényt. Ebben a helyzetben szerintem nem az a megoldás, hogy feladjuk: a klasszikus, nem kortárs szövegeknek az olvasása megtanítható, és a következő generációval szembeni kötelességünk is az, hogy ne fosszuk meg őket az anyanyelvükön íródott mesterművek megismerésétől.