Nomen est omen: megy ám az arcoskodás
Írj neki jókívánságot! vagy Tudasd vele, hogy gondolsz rá! – jön az értesítés, ha valamelyik ismerősünknek születésnapja van. A napokban szembejött velem egy cikk, hogy 16 éves lett a Facebook (szegényt vajon ki köszönti fel?) – aki/ami? viszont elég sokat gondol ránk, sőt: annyira nem is kell törnie magát ahhoz, hogy megtudja, pontosan mi is velünk a helyzet.
Mi jár a fejedben? Régóta nem titok, hogy az ártatlan, magányos emberek számára már-már meghatóan jóleső kérdés mögött egy szolid, de részletesen kidolgozott kémhálózat és adatbázis rejtőzik. Ártalmatlannak tűnik, de valójában több lépéssel előttünk jár: beméri kivel, mikor, hol vagyunk, emlékekkel idézi fel, ami volt és megjósolja, mi tetszene nekünk nagy valószínűséggel a jövőben. Miközben úgy tűnik, hogy ad, alig titkolja, mennyi mindent elvesz.
Egyre több ismerősöm panaszkodik arra, hogy rákeres valamire a böngészőben vagy megnéz egy termékvideót YouTube-on, és mit ad Isten? A Facebook, ez a kék csoda azonnal tudja, mi kell az embernek! Nicsak, mi úszik ott a hírfolyamban? Csak nem a Zsófika rózsaszín tüllszoknyája, ami az iskolai előadásra kell majd neki, vagy a botmixer, amivel végre kiszúrhatom az anyós szemét, mert már olyan régóta nyavalyog érte? Aztán a Giziékhez is hogy betörtek a nyáron, pedig még fényképpel is illusztrálta a Facebookon a helyszínt és időintervallumot, amíg Horvátországban nyaraltak. Még jó, hogy a (házat így ugyan nem őrző) kutyát is magukkal vitték, legalább neki sem esett baja!
Manapság naivnak lenni (legalábbis ezen a területen) inkább elmaradottság, mint ártatlan jóhiszeműség. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen globális és jól felépített rendszer nem (csak) miattunk születik meg és fejlődik egyre. Félreértés ne essék, számos szempontból hasznos platform a Facebook: kapcsolattartás és -építés, emlékeztetés, tájékozódás, programszervezés és reklámozás céljából igazán hasznos. De – mint mindenben – itt is tudni kell tartani a mértéket és határokat, ismerni és gondolni a hátulütőkre, átlátni a szitán, olvasni a Facebook sorai között.
A végtelen funkció – naptár, munkahely, vásárlás, piac, szórakozás, randivonal, napló, segélyszervezet (a lájk nem pénz!), chatszoba, promóciós felület és így tovább – szó szerint egy olyan online életteret alakít ki, amiben a figyelmetlen vagy oktondi áldozat hajlamos elfeledkezni a valóságról. A Facebook ráadásul mindezt olyan jól csinálja, hogy az illetőt ez cseppet sem zavarja vagy ejti zavarba. Annyira trendi, annyira praktikus, hogy megoszt vele mindent, ész és tabuk nélkül. Egyszerű, de nagyszerű – mindkét félnek.
Mert itt bizony még az is boldog, aki egyébként nem: nádszálvékony modellek, ragyogó anyák, kigyúrt férfiak gördülnek elénk, miközben (jó esetben) nem egyértelmű számunkra, hogy mi is a mögöttes cél: most akkor jól vagy rosszul kéne ettől éreznünk magunkat? Olyan emberek miatt, akik lehet, hogy otthon, egymagukban, pörköltszaftos pizsamában ülve, a sötét rumliban pötyögnek és posztolnak arról, hogy jaj, de jól érzik magukat megint, vagy milyen izgalmas sorozatot néznek éppen. Mindezt a több ezer virtuális barátnak, akik ugyanúgy hülyítik őt, ahogy ő őket.
Rendkívül gazdag, reális és aktuális jellemrajzgyűjtemény a Facebook: nők, akiket eltartanak és nincs más dolguk, csak pózolni és mosolyogni; pocakos férfiak, akiknek mottója a pénz és ennyi legyen elég; friss anyák, akik reggelente kirúzsozva és műszempillában kelnek, azt üzenve a többi nőnek, hogy nekik ilyen könnyű az anyaság; gyerekek, akik smink- és/vagy filterrétegek mögött, divatos ruhákban vagy anélkül, lecke helyett életbölcsességeket írogatnak a világnak – és ez még csak a könyvborító kapargatása.
Szóval az én fejemben mi jár? Ugyan, nem akarod te azt tudni. Hiszen itt mindenki olyan boldog, mindenki annyira tökéletes.
Zakar Petra
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
