Az eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt

Szent Ágoston szerint „aki énekel, kétszeresen imádkozik”. Az eredeti latin így fogalmaz: „qui bene cantat bis orat”, azaz aki jól énekel, az imádkozik kétszeresen. Nyilván ez a bölcs felismerésből eredő mondás nem azt kívánja minden egyes embertől, hogy hivatásos énekes legyen. Ellenben általánosan pozitívnak értékelhetjük, ha az éneklésünk módja jó.

A Biblia ezt így írja le a Zsoltárok könyvében, amikor Isten meghatározza a neki kedves áldozat karakterét: „A dicséret áldozatát vidd az Úr elé, s váltsd be fogadalmad a Fölséges előtt!” (Zsolt 50,14). Vagy ugyanez a gondolat visszaköszön az újszövetségi iratokban is: „Általa mutassuk be Istennek szüntelenül a dicséret áldozatát: az őt megvalló ajkak gyümölcsét” (Zsid 13, 15).

Isten úgy alkotta meg az embert, hogy a teremtmény képes legyen a Teremtőtől kapott testével olyan rezgést előállítani, amely kifejezheti a szívében születő őszinte hálát. Ebből következően a hangszalagjaink nem csak azért vannak, hogy a környezetünkben megértessük magunkat. Sőt, főképpen arra kaptuk őket, hogy a Teremtőt áldjuk velük.

Ezek után a kérdés már csak annyi, hogy vajon megcselekedjük a hangszalagjaink, a tüdőnk segítségével mindazt, aminek Isten kiváltképp örül? Hallottuk, jobban tetszik ez Neki, mint bármiféle más nagy felajánlásunk. De mégis miért olyan értékes számára?

Vizsgáljuk meg, mi történik bennünk, amikor hálából énekelünk Istennek! Először is levegőt veszünk. Az oxigén beáramlik a testünkbe, beindul a vérkeringésünk, begyorsul a szívverésünk. Egyszóval dolgozik minden odabent. A lélegzés egyhamar őszinte „lélekzéssé” alakul át. Éppen az történik, mint az ember teremtésekor: Isten lehelete, lelke életet lehel az anyagba. Valami olyan történik, amely közben szinte megáll az idő. De lehet, hogy kifejezőbb úgy fogalmazni: az ember mintha az idősík fölé kerülne ilyenkor. 

A végtelen érzete számunkra is átélhetővé válik, amikor a rekeszizommal biztosan megtámasztott levegőoszlop elkezdi megrezegtetni a hangszalagokat. Ekkor

megszólal az ének, amely arra született, hogy az „Ősöreg” arcára mosolyt csaljon. Minden a helyére kerül: Isten, a Mindenható „visszakerül a trónjára”, az ember pedig az Ő legkedvesebb gyermeke lesz.

Egyszerű az egész, nem igaz? Mégis annyiszor elfelejtjük bemutatni a „dicséret áldozatát”. Máskor pedig csak úgy csinálunk, mintha dicsőítenénk, ám közben semmit sem adunk Istennek. Hamiskodunk. És aki így tesz, annak az éneke sem lesz tiszta. Ez legtöbbször akkor fordul elő velünk, amikor egyáltalán nem akarjuk elfogadni, hogy a Mennyei Tervező az elképzeléseinktől eltérő, mégis valami sokkalta jobbat készített számunkra.

Gyakran bizonyulunk hamis dicsőítőknek. Aki pedig minket hall, meg fogja érezni ezt a saját torkában. A mi akaratosságunk szinte megfojtja a környezetünkben élőket. Ennek egyetlen ellenszere létezik: engednünk kell a Tökéletes Szeretetnek. Nincs jobb recept. Aki már kipróbálta, felszabadult. Ez a legnagyobb szabadság. Még akkor is, ha nem egy esetben a vágyaink elvesztésével jár.

Jézus Krisztusnál erre jobb példát senki nem tudott adni. Az emberré lett Isten lemondott isteni jogairól. A Biblia ezt úgy mondja, hogy „kiüresítette önmagát”. Az Isten szeretetéről az édenkerti bűn által lemondó ember újabb esélyt kap: ha valaki kifizeti a bűn váltságdíját. A Megváltó Tett halálos áldozatot követelt a Golgotán.

A Fiú visszavonhatatlan és tökéletes bizonyságot adott arról, hogy semmi más nem érdekli az Atya szeretetén kívül. Halálosan szerette az Atyát. Mi ez, ha nem dicsőítés?

Ha jól akarunk hálát adni Istennek, ezt a jézusi attitűdöt kell megtalálnunk ott legbelül. Dicsőíteni annyit tesz: semmit sem visszatartani attól, aki jobban tud bennünket szeretni, mint mi saját magunkat. Nem maradhat egy négyzet-milliméternyi terület sem az életünkben, amit ne bíznánk Őrá. Amint ez az odaadásunk valóban kitágul, meglesz az alapunk arra, hogy a hálaénekünk egyre tisztább áldozattá alakuljon át.

Jézus kereszten bemutatott dicsőítő áldozata közben lándzsával átszúrt oldala értünk nyílt meg. Az evangéliumok elbeszélése alapján ebben a pillanatban a templom függönye kettéhasadt. Vagyis megnyílt az út a „Szentek Szentjébe”. Isten jelenléte mindenki számára elérhető valóság. Graham Kendrick a dicsőítésről szóló könyvében rámutat egy fontos mozzanatra: „Jézus halálának pillanatában a templom kárpitja felülről lefelé kettéhasadt. Több mint ezer évig egy egyszerű függöny jelölte a korlátot Isten és ember közt, de

egyszer csak a függöny kettészakadt. Nem ember szakította szét, mert felülről lefelé szakadt el, s nem alulról felfelé. Egyetlen pillanat alatt a kirekesztés szimbólumából valóságos bejárat lett,

mint ahogy Jézus teste a kereszten, s kiöntött vére úttá vált számunkra, amely a szent Isten jelenlétébe vezet minket” (Graham Kendrick, A dicsőítés – mint életforma, Kérügma Kiadó, Budapest, 2003. 129-130.o.).

A katolikusok eucharisztiája (a szó jelentése magyarul: hálaadás, dicsőítés) valahol ezt az üzenetet hozza közel hozzánk. A megtört kenyér, Krisztus kereszten megtört teste és bűneinkért kifolyt vére, az Atya irgalmából a saját jelenlétébe enged belépni bennünket. Nem kell mást tenni hozzá, csak elfogadni a meghívást. Az emberrel teljes egységre lépő Jézus önmagává alakít át. „Istengyermekek” leszünk a krisztusi áldozat által. Isten pedig elhalmoz bennünket az Ő atyai szeretetével. Egyszerűen úgy is mondhatjuk:

az eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt.

Nem pusztán a dicsőítés helyez majd minket Isten jelenlétébe, hanem fordítva még igazabb lesz: az Ő valóságos jelenléte miatt fogunk elkezdeni dicsőíteni. „Amikor Isten tiszteletet parancsoló jelenlétébe lépünk, az Ő bevégzett munkája veszi át az irányítást életünk felett, s Isten országának erejével léphetünk ismét a világba” – írja Graham Kendrick (Graham Kendrick: A dicsőítés – mint életforma, Kérügma Kiadó, Budapest, 2003. 137.o.).

A feladat tehát mindnyájunk számára adott: mindenekelőtt – és lehetőleg minden helyzetben – Isten jelenlétének valóságában kell élnünk. Ez a jelenlét szabadsággal ajándékoz meg Isten akaratának teljesítésében.

Attól kezdve a dalaink a Teremtőnek adott legkedvesebb hálaáldozatainkká nemesülnek, ahol a „lélekzés” közben az életünk megújul, újjáteremtődik.

Gável András

Fotó: Pixabay (illusztráció)