A BoneyM-től Déváig

Fellépései mellett zeneszerzéssel és tanítással is foglalkozik. Böjte Csaba meghívására Erdélyben oktatott zenét, majd’ nyolcvan templomi koncertet adott a Dévai Szent Ferenc Alapítvány megsegítésére. Tavaly jelent meg református zsoltárokból és dalokból álló, szimfonikus zenekarral készült legújabb lemeze.

A Kultúra Lovagja elismerést minden évben azok kapják, akik határon innen és túl, szűkebb vagy tágabb közösségükben önzetlenül, áldozatos munkával, magas színvonalon szolgálják a magyar kultúrát.

– Hogy kezdődött a zenei pályafutása?

– Kispolgári család, ügyvédi dinasztia vagyunk, és nálunk mindig nagyon fontos volt a zene. Ikertestvéremmel együtt 8 éves korunkban kezdtünk zongorázni. Játszottunk négykezeseket, mindenféle műfajt, és sorban nyertünk versenyeket. A gimnáziumban ez abbamaradt, de másodikban találkoztam a Syrius együttessel, és Ráduly Misi szaxofonos valamilyen attitűd kapcsán úgy döntött, hogy tanítani kezd szaxofonozni. Akkor a VIII. kerületben laktam, mi alapítottuk a jazz-rockot játszó Kis Rákfogó együttest, ma is nagyon híres zenészekkel. Aztán bevonzott a rockzene, és mivel hamar jegyzett szaxofonos lettem, olyan együttesekkel dolgozhattam együtt, mint a Piramis, az Edda, a Corvina, a Panta Rhei, illetve a Kati és a Kerek Perec. Rengeteg lemezen játszottam, többek közt Kern András önálló albumán is.

Aztán jött a katonaság, és a honvédség központi zenekarába kerültem, így aránylag nagyobb szabadságom volt, mint a többieknek. Egy zenész barátom elhívott a Moulin Rouge-ba, ahol éjszakánként játszottam. Ott egyszer a zongorista a kezembe nyomott egy pánsípot, hogy másnap játsszak rajta két nótát, mert ez most divatos. Hajnalban hazamentem a laktanyába, le se feküdtem, rendbe tettem a hangszert, és megtanultam játszani a két számot. Annyira megszerettem, hogy ott ragadtam mellette. Aztán ’87-ben az Omegások révén jött egy felkérés Németországból, hogy egy pánsípos lemezt csinálnának velem, ami aztán ott aranylemez lett. Innentől kezdve 20 évig haza se jöttem. Nem disszidáltam, egyszerűen nem volt lehetőségem visszajönni, annyi felkérést kaptam.

– Világhírű zenészekkel dolgozott együtt. Sokat kapott a zenétől? 

– Az volt a szerencsém, hogy zenész közegben nőttem fel. A VIII. kerületben, a Baross utcában laktunk, száz méterre volt a Mátyás tér. Éjszaka a konyhaablakon másztam ki, amikor már aludtak anyámék, és mentem le a térre, mert tudtam, hogy éjfélkor jönnek haza a romák, és ott a téren zenélnek, tanítják a fiatalokat. Óriási élmény volt. Ugyanezt tapasztaltam, amikor a BoneyM-el vagy Svédországban az ABBA stúdióban játszottam. Mi muzsikusok mások vagyunk, minden segítséget megadunk egymásnak. Játszottam a Platters-szel (leghíresebb slágerük az Only you… és a Freddie Mercury feldolgozásában közismert The Great Pretender). Aztán Las Vegasban, az amerikai turném utolsó estjén játszottam pár Bee Gees számot. Ezt meghallotta az ügynökük, és megkérdezte, nem játszanék-e a Gibb testvérek nagykoncertjén. Egy számot adtunk elő együtt, amiből aztán Andy Gibbel nagy barátság született.

Pavarottival négy évig dolgoztam, akkor épp Mallorcán éltem, ott volt házam, onnan jártam csúnya szóval „haknizni” a mediterrán országokba. 5-6 nagy sztár volt ebben a csapatban. Amfiteátrumokban, színházakban adtunk kétórás műsorokat, de nekem mindig ugyanazt a 6 számot kellett játszani.

Tulajdonképpen ez lett az oka, hogy hazajöttem. Azóta vagyok képtelen egymást követő két koncerten ugyanazokat a számokat játszani. Fontos a közönség, mindig megnézem, kik vannak bent, és nekik állítom össze a műsort. Ott meg a menedzsment mondta meg, mit játsszak. Leginkább a ’88-as lemezem anyagát kellett, amit már őszintén szólva untam. Pavarotti mindig nagyon rendes volt – én voltam a kis fiatal zenész –, és vigasztalt, hogy „Jani, bírd ki! Eljátszod aztán eszünk, iszunk, mulatunk…”.

De nem bírtam! Szó szerint belebetegedtem, gyomoridegem lett az egésztől, és egyik napról a másikra felálltam. Eladtam mindent Mallorcán, hazajöttem, vettem egy kúriát, egy kis kastélyt, és két évig elő se vettem a hangszert. Sőt, az ezt követő 20-25 évben zenét sem hallgattam, annyira megcsömörlöttem.

Persze azért a zenész véna csak nem hagyott nyugodni, és 2004-ben megcsináltam a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával a Klasszikus karácsony című lemezt, ami többszörös platinalemez lett. Akkor rájöttem, hogy ez az én közegem. Egy nagyobb gázfröccsel pillanatokon belül Bécsben vagyok, nem kell nekem nagyokat utazni. Elkezdtem itthon, Ausztriában, Szlovákiában, Erdélyben zenélni.

Az utóbbi 6-7 évben nagyon elmentem a klasszikus zene irányába, rengeteget hangszerelek szimfonikus zenekarra. Most is volt egy nagy munkám, református zsoltárokat dolgoztam fel a Grazi Szimfonikusokkal. Ez a világon egyedülálló, mert a református zenét annak idején orgonára írták, egy kivétel volt, amikor Salzburgban elromlott az orgona, és akkor gitáros játszott. Innentől csak gitár- és orgona-adoptációk voltak, de én most megcsináltam vonósnégyesre, kamarazenekarra, kibővített kamarazenekarra, szimfonikus zenekarra. Általában egyedül dolgozom vagy szimfonikus zenekarral. Most újdonságként a világhírű Lakatos Robi hegedűművésszel és egy kamarazenekarral játszottunk. Imádom!

– Az, hogy a zsoltárok is elkezdték foglalkoztatni, csak a műfaj iránti vonzalom, vagy kialakult Önben egyfajta istenhit is?

– Ezt a gyökerekre vezetném vissza. Anyám katolikus volt, apám református. Kimentem Böjte Csabához, és 80 templomban adtam jótékonysági koncertet a dévai árva gyermekek javára. Voltak érdekes helyzetek, mert például Csíkban főleg református templomok vannak, de Csaba testvér azokban is tartott misét. Ott jutott eszembe, hogy OK, a katolikusokat anyám tiszteletére támogatom, de mi van a reformátusokkal, mi lesz az apám vonalával? Olyan félembernek éreztem így magam… Így fordultam a református dalok felé. 

– Hogyan jutott arra, hogy jótékonykodjon? Megengedhette magának?

– Bizony sokszor előfordult, hogy nem tehettem volna meg, mert a pánsíp nem egy felkapott celebhangszer. Volt, hogy nem jött munka, nem volt pénzem. De úgy gondoltam, hogy a Jóistentől kaptam tehetséget, és aki kap, az tudjon adni is. Sokat tanítom a gyerekeket Erdélyben, és amikor látom azokat a csillogó tekinteteket, ahogy lesik, hogy hogyan játszom, ez őket is előre viszi, és engem is éltet. Egy tanárom mondta egyszer, hogy mindenkinek a hátizsákjában benne van a marsallbot, lehet belőle miniszter, tudós vagy híres muzsikus. Azt szeretném, hogy minden gyerek a hátizsákját kezdje el átkutatni, és legyen belőle valaki, ne vesszen el!  

– Gyakran jár Dévára?

– Igen, február 21-én is megyek, egy szalézi szerzetes könyvbemutatóját kísérem, ez is jótékonysági program. Annyira feltölt a magyar ízes beszéd! Ezek a szlengek, amiket mi elkövetünk telefonozás, internetezés közben a magyar nyelv rovására, ezek ott nincsenek. Úgy főznek, mint a nagyanyám, úgy beszélnek, mint a nagyapám, hiszen a dédszüleim is erdélyiek voltak.

– Volt már olyan gyerek ott, aki Ön miatt lett zenész?

– Ezt még nem mondhatom el, hisz friss a dolog. De játszottam egy helyen, ahol rendhagyó zeneórát tartottam egy pici iskolában, ahol volt egy 40-50 tagú fúvószenekar. A legnagyobb hangszert, a tubát egy 6-8 éves kis székely legény fújta, aki kisebb volt, mint a tuba.  Az óra után azonnal rohantak ki gyakorolni. Ilyenkor érzem, hogy hatással vagyok rájuk! Szerintem, ha még megérem, 10-15 év múlva biztosan lesz olyan gyerek, aki azt mondja, hogy azért zenélek, mert láttam magát…

– Meg tudja számolni, hány lemezen játszott eddig?

– Nem tudom. 28-at mondanak, de az a református zsoltárokkal már 29. Számoltak már 32-t is. A református zsoltárokból 13 dalt dolgoztam fel, de 22-re csináltam hangszerelést. Szeretnék ebből az anyagból még egy CD-t kiadni. Érdekes, hogy az osztrákok nagyon szeretik. Vannak olyan dalok, amiket még maga Luther írt, nem csak a szövegét, hanem a zenéjét is. Én ezeket tartom igazi világslágereknek. Gondoljon bele, 500 éves dalok, amiket a mai napig énekelnek! Vannak, amelyek népdalokká váltak! Imádom hangszerelni, játszani!

– A családban valaki továbbviszi a zenét?

– Az unokámban nagyon benne van. Négy éves, óvodába jár, de ír, olvas. Karácsonykor lerajzolta a földgolyót, minden országot ismer, tudja, melyik hol van. Ő már gitározik. Ennek nagyon örülök, mert a zene a személyiséget változtatja meg, az emberekhez való kapcsolatrendszert. 

– Amikor egy templomban játszik, másképp szól a hangszer?

– Eleve egy templomban jobb az akusztika. Régen tudtak építeni. Nem kell mikrofon, erősítő! Playback-ről szó sem lehet! Abban a pillanatban, hogy belépsz egy templomba (felekezettől függetlenül) megváltozik benned valami. Mindig nézem a koncert végén az arcokat, a szemeket. Kisimulnak! Ezért szeretek eljárni pl. szeretetotthonokba, idősek otthonába. Olyan jó kimondani a végén, hogy: Most pedig futás a kertbe! Amikor 8-an ott ülnek kerekesszékben, és ezt kimondom, abból a 8-ból 5 biztos felemelkedik, mert annyira elvarázsolódik a zenétől, hogy elhiszi: tud menni.  Már ezért is megéri adni!

Prófusz József 

A fotót Kegye János magángyűjteményéből bocsátotta rendelkezésünkre.