Don: A legrosszabb időben érte támadás a 2. hadsereget

Több tízezer magyar katona és munkaszolgálatos veszett oda a Don partjánál. A felfoghatatlan veszteségek a rendszerváltozás óta ismét intenzíven foglalkoztatják a közvéleményt és a tudományos érdeklődést egyaránt. Az alakulattörténeti kutatásokat végző történésszel, György Sándorral, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának kutatójával beszélgettünk.

– Milyen alakulatok voltak jelen a Donnál? Mit tudhatunk az Ön által is sokat kutatott 35. gyalogezredről?

– Az 1941 őszi visszavonulás miatt a német vezetés szemében felértékelődött a szövetségesek szerepe. Ennek megfelelően 1942 elején nyomást gyakoroltak Magyarországra is, hogy nagyobb kontingenssel vegyen részt a szovjetek elleni hadműveletekben. Követeléseiket sikerült „lealkudni” egy hadseregre (+ egy tábori páncéloshadosztály és egy repülődandár).

A németek korszerű fegyvereket is ígértek, amiből később alig teljesítettek valamit.

A frontra küldött alakulatokat az egyenlő terhelés elve szerint az ország összes hadtestéből válogatták (kivéve a „forró” román határ mentén lévő VI. és IX.). A kivonulók megkapták az ország fegyverállományának felét is. Az állomány jelentős részét idősebb póttartalékosok alkották, igyekeztek kímélni a legjobban képzett korosztályokat. A nemzetiségek aránya – az országosnak megfelelően – 20 százalék volt, de sokan megbízhatatlannak tartották őket, ráadásul nyelvi nehézségek is voltak. A hadsereg létszáma 203-207 000 fő körül mozgott, de ennek több mint fele nem harcoló alakulatoknál szolgált.

A frontra a III., IV. és VII. hadtest-parancsnokság vonult ki, csak részben saját alakulatokkal. A „keveredés” ezredszinten is megfigyelhető volt. A szombathelyi 35. gyalogezredet például – miután egy zászlóalja már megszálló feladatokat látott el – a 35/I. és II. zászlóalj és az „idegen” veszprémi 34/III. zászlóalj alkotta. Az ezred a III. hadtesthez tartozott, és a 4. gyalogezreddel együtt alkották a 7. könnyű-hadosztályt, amely 1942 decemberében a IV. hadtest alárendeltségébe került.

Valahol a mai Ukrajna területén (1943) (Fortepan: 131289)

– Az Ön által ismert források, naplók, versek miről árulkodnak, milyen volt az ezred morálja, viszonyulása az orosz fronthoz?

– A 35. gyalogezreddel kapcsolatos legfontosabb forrás – a hivatalos dokumentumok többsége elpusztult – Vécsey Béla alezredes (1942 szeptemberétől 35/I. majd ezredparancsnok) naplója. Ezen kívül több hosszabb-rövidebb visszaemlékezést ismerünk, és az ezred orvosaként szolgált dr. Papp Pál, akinek pont 1943 januárjában jelent meg Versek a Don partjáról című kötete. A hadműveletek egy éve alatt az ezred kétszer szenvedett súlyos, 40-50%-os veszteséget (halott, sebesült, eltűnt), egyszer a július-szeptember közötti hídfőcsatákban (Uriv, Otticsiha és Sztorozsevoje térségében), majd a januári áttörésnél. Az első vonalban szolgálókat többnyire ugyanazok a problémák érintették. Végig gondot jelentett az ellátás (elsősorban szállítási nehézségek miatt), pl. nem tudták pótolni az elhasznált ruházatot, vagy megfelelő téli felszereléssel ellátni mindenkit.

Gond volt az élelmezéssel is, a 35. gyalogezrednél például külön krumpli és tökszedő osztagok működtek, és nem egyszer Vécsey alezredes is beszállt a „zöldségvadászatba”.

A német kosztot sosem sikerült megszoknia a legénységnek.

A honvédek hamar szembesültek azzal is, hogy fegyverzetük sokszor hatástalan (pl. a 37 mm-es ágyúk a T-34-esek ellen), és az ellenséget jobban ellátták géppisztolyokkal, géppuskákkal, aknavetőkkel.

Mivel a 2. hadsereg aránytalanul nagy szakaszt (kb. 200 km) védett, a csapatok pihentetésére, illetve mélységi védelem kiépítésére nem volt lehetőség. A 35. gyalogezred jól kiépített állásokban várta a támadást, de ez inkább kivételnek számított. A szovjetek Uriv, Scsucsje és Korotojak térségében három hídfőt is megtartottak, ezek közül csak az utóbbit sikerült felszámolni. Nehézkes volt a lőszerellátás is, a tüzérségnél emiatt pl. napi limitet vezettek be.

– Hogyan történt a január közepi szovjet áttörés, milyen veszteségeket szenvedtek?

– 1942. november közepétől katlanba zárták a Sztálingrádot ostromló németeket, áttörték a román és olasz hadseregek vonalát, és fokozatosan haladtak északra. Az első nagyobb szovjet támadás 1943. január 12-én érte az urivi hídfőnél lévő 7. könnyű-hadosztályt. Ez egy komolyabb felderítésnek indult, viszont a szovjetek pár óra alatt kivetették állásaiból a 4., és körbe zárták a 35. gyalogezredet – a siker őket is meglepte. Az összekapart tartalékok másnapi ellentámadása hamar összeomlott, és délután – miután lőszerük elfogyott – a 35-ösök kitörésre kényszerültek. Ellenállásuk ugyan időt nyert, de az arcvonalon hatalmas lyuk keletkezett. Január 14-én a scsucsjei hídfőből is támadás indult, a magyar hadsereg így három részre szakadt. Mélységi védelem és hatékony páncélelhárítás hiányában a honvédeknek – hiába tartottak ki lehetőségeik szerint a -30, -40 °C hidegben is – esélyük sem volt megállítani a támadást. Az arcvonalszakasz egyetlen tartaléka, a Cramer-hadtest elkésett bevetése nem tudott változtatni a helyzeten.

A támadás ráadásul a lehető legrosszabb időben érte a 2. hadsereget. Épp zajlott a felváltás, és a kiérkező csapatok gyakorlatilag fegyvertelenek voltak, fegyvereiket a felváltandó csapatoktól vették volna át. A magyar hadsereg után-szállítása nagyrészt lovas szekerekkel történt, de télre a lovak többségét hátravonták „lóüdültető állomásokra”. Így a lövegek gyakorlatilag mozdíthatatlanná váltak, és a raktárakban felhalmozott élelem/felszerelés sem jutott a csapatokhoz.

– Január 12-e után mi történt, hogyan próbáltak menekülni az egységek? Még hónapok telnek el, míg hazaszállítják a katonákat. Hogyan töltötték ezeket a hónapokat?

– A hadsereg zöme – részben teljesen rendezetlenül – január közepéről folyamatos visszavonulásban volt, a szovjet támadás miatt az első két-három hétben nem is volt lehetőség a kötelékek érdemi rendezésre. Néha csak a szabályzatban szereplő legdrákóibb módszerek vezettek eredményre, ami a katonák fizikai és lelki állapotának fényében nem meglepő. A 35. gyalogezred maradéka a szerencsésebbek közé tartozott, nagyobb harcba nem kerültek, és végig volt ellátásuk. Sok katona kisebb csoportokban vagy egyedül vágott neki a hazaútnak. Rengetegen fagytak vagy haltak meg olyan sebesülés miatt, amit normális körülmények között túlélhettek volna.

Számos esetben németek vették el a magyarok járműveit, szállását, többször agyon is lőttek honvédeket.

Az ilyen atrocitásoknak értelemszerűen a kisebb csoportok sokkal inkább ki voltak téve. A helyi lakosság (sőt, időnként szovjet katonák is) sokszor segítették a magyarokat szállással, élelemmel, többen az „ellenségnek” köszönhették életüket is.

Egy lerombolt vasúti híd helyreállításán dolgoznak a Magyar Királyi Honvédség 105. vasútépítő század katonái (1943) (Forrás: Fortepan: 150910)

Január 24-én a magyar hadsereget hivatalosan kivonták az arcvonalból. A III. hadtest viszont német alárendeltségbe került, és úgynevezett mozgó katlanokat képezve, harcolva vonult vissza. A magyarok gyakorlatilag ellátás nélkül maradtak, sokszor az utakat sem használhatták. A kilátástalan helyzetben Stomm Marcel altábornagy február 1-jén (máig vitatott döntésével) feloszlatta hadtestét. Több tisztje (pl. Oszlányi Kornél és Farkas Zoltán ezredesek) ugyanakkor együtt tartotta embereit, és zárt rendben tudtak kitörni a gyűrűkből.

A magyar alakulatokat Kijevtől nyugatra gyülekeztették, március végére az utolsó csapatok is befutottak. A harcképesekből új seregtesteket szerveztek, egy részüket partizánvadászatra vetettek be. Ezt többnyire félgőzzel vagy azzal sem végezték. Erdélyi Béla százados Noszovkán például „különbékét” kötött az ellenállókkal. Groteszk módon emiatt a németek kitüntették, mert az általa ellenőrzött területen nem történt partizántámadás.

A 2. hadsereg hazaszállítása áprilisban kezdődött meg, az utolsó katonák május 30-án értek haza.

Az áttörést követően mintegy 42-45 000 katona esett el/fagyott meg, és kb. ugyanennyien sebesültek meg. Kb. 26 000 fő esett fogságba, többségükkel fertőző betegségek és alultápláltság végzett.


– Mik az elmúlt évek kutatásainak legfontosabb eredményei?

– Az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az alakulattörténeti kutatások, illetve a naplók, visszaemlékezések feldolgozása („háború alulnézetből”). Ezek – hely- és családtörténeti jelentőségük mellett – rengeteg új információval egészíthetik ki, árnyalhatják jelen tudásunkat, és „közelebb hozhatják” a doni katasztrófát, bemutatva annak emberi oldalát is.

Kiemelt képünk forrása:  Magyar Királyi Honvédség 105. vasútépítő százada (Forrás: Fortepan: 150926)

 

Menekülés a Don-kanyarból