Még nem tudom felfogni: nem vagy többé
Telnek az órák, a napok, és arra gondolok, most mi történik. Mi történik Veled, mi történik Velem, Velünk, akiket itt hagytál? Hol vagy most? Merre jársz? Hiszem, hogy már jó helyen. És ott van veled ő is, akit a legjobban szerettél. Hiszem, mert hinnem kell. Már nem fáj semmi, nem bánt semmi, már csak a végtelen szeretet és megnyugvás létezik a számodra. És a büszkeség, ahogy minket figyelsz onnan föntről.
Telnek az órák, a napok, és nem tudom megérteni. Kimondani meg aztán pláne nem. Hogy elmentél. Még senkinek nem mondtam el, úgy vagyok vele, amit nem mondok ki, az nincs. Akkor nincs utalás, akkor nem fáj.
Dehogynem fáj! Pokolian. Ez a valami, amit halálnak, gyásznak, veszteségnek hívunk, tudatromboló. Elindul a gondolkodás racionális útja, jönnek sorban az információk. Telefoncsörgés. Elment. Csönd. Jövő héten temetés. Kérj szabit. Aznap nem is dolgozom… Ezek a puszta információk, a száraz tények, az adminisztratív jelleg. De ennél tovább nem bírok belemélyedni. Jelen időben gondolok Rád, ha eszembe jutsz, a „vagy” igét használom, a nyelvemre se jön más. Lefagy az agyam. Tiltakozik, nem tudom végiggondolni. Az a nagy becsben tartott racionalitás csődöt mondott. Most legalábbis biztosan.
Nézem a telefonomban a képeket. A legtöbbjük nálad, a konyhában volt kitéve, mi vagyunk rajta, együtt. Húzogatom az ujjamat a kijelzőn, lapozok, de nem bírom. Elfordítom a fejem, kilépek. Hogy lehetnek a képek ennyire valóságosak, ennyire boldogok, mikor Te már nem vagy? Hogyan lehetne sérülésmentesen továbbélni?
Még mindig hallom a nevetésed. Azokat a szavakat, amiket csak tőled hallottam, amiket csak neked mondtam.
A becenevemet, ahogy csak te szólítottál. Látom a mosolyodat, amit még az évek keménységei és a múlt szörnyűségei sem törtek meg. Nem tudták letörölni az arcodról. A tiédről nem. És a nagy kezeid, amik kétszer akkorák voltak, mint az enyémek. Mindig összehasonlítottuk, egymáshoz érintettük őket…
Tegnap este gondolkodtam. Magam elé képzeltelek, és sorra vettem az emlékeket, amelyek hozzád kötődnek. Mi jut eszembe elsőre rólad? Hogy milyen is voltál Te nekem. Hogy mit jelentettél az életemben. Milyen szerepet töltöttél be, és mit tanultam tőled a sok-sok (de nem elég) év alatt, amit együtt töltöttünk. Vajon kihasználtam az időt? Megbecsültem eléggé, hogy voltál nekem? Te vajon tudtad, mikor utoljára búcsúztál el tőlem, hogy többé nem látjuk egymást?
Egyszer szóvá tettük neked, hogy nem kellene-e a száradás céljából az udvaron hagyott tűzifát tető alá hordani, mert esőt mondanak… Erre teljes nyugalommal azt mondtad: „Aki eláztatja, majd meg is szárítja”. Ez jellemezte az egész életedet, az életszemléletedet, hogyan is viszonyultál az élet adta leckékhez, gondokhoz, tragédiákhoz. Sosem okoltál senkit semmiért. Ami megtörtént, arra tényleg úgy tekintettél, mint ami elmúlt, amin már úgysem tudunk változtatni. Majd a Jóisten segít. Mindig mindent rábíztál. Az élet folytonosságát sosem kérdőjelezted meg. Csak tetted a dolgod, a feladataidat, és a szeretteid jóléte mindig saját magad előtt állt. Példát mutattál nekünk, egy életet, amit érdemes lenne élni, egy olyan sziklaszilárd hitet, amiért érdemes dolgozni, és olyan együtt töltött pillanatokat, melyekért érdemes volt megszületni.
Nem tudok máshogy gondolni Rád, mint egy bátor, erős, végtelenül szeretetteljes emberre. De még mindig nem tudom felfogni: nem vagy többé. Sosem gondoltam arra az életre, amit már nélküled kell élnünk. Sosem készültem erre az ürességre, amit magad után hagytál. Állandó voltál az életemben, egy biztos menedék, egy megingathatatlan és elpusztíthatatlan bástya. Most biztos azt mondanád, hogy ne bánkódjak, mert ez az élet rendje. És hogy majd a Jóisten letörli a könnyeimet…
Mi ketten pedig, ha majd egyszer újra találkozunk, megöleljük egymást, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
