Az élet elhivatott szerelmese – Példaképünk: Csomóné Lindmayer Katalin

– Honnan fakad benned az élet, a születés iránti elkötelezett, szolgáló szeretet?

– Négygyerekes családból érkezem, ahol én vagyok az első gyermek, illetve mivel édesanyámék kilencen testvérek, számomra természetes volt a gyermekek folytonos érkezése.

Még a húszas éveimben több barátnőmnél, családtagomnál láttam, hogy amikor gyermekük született, ott álltak a baba fölött, és nem tudtak mit kezdeni vele. Hívtak, hogy menjek segíteni a kezdeti időszakban, hiszen ilyenkor sok kérdés felmerül, szinte percenként. Akkoriban még nem tudtam, hogy ezt a fajta támogatást dúlaszolgálatnak hívják, egyszerűen csak tettem, amit ösztönösen jónak éreztem.  

Munkába állásomkor egy multinál sok fiatal nővel és férfival dolgoztam együtt, akikkel nem csak szakmai dolgokról beszélgettünk, hanem előkerült a szülés, a születés, a babavárás is. Megdöbbentő volt látni, hogy mennyire rettegnek a szüléstől. Azt valójában nem értettem, hogy mi a konkrét problémájuk, csak a rettegést láttam bennük. Ez a tendencia a társadalomban azóta is erősödik. Ez a két dolog, a baráti körben megélt és a munkahelyi tapasztalat indított el a szülés témakörével való mélyebb szakmai foglalkozás irányába. 

A férjemmel ekkoriban voltunk abban az élethelyzetben, hogy nagyon akartunk babát, de nem érkezett meg. Számtalan próbálkozás után egy nyári napon zokogni kezdtem az orvosom előtt, és a deklaráltan ateista-materialista doktor azt mondta, hogy ha csodát szeretnék, forduljak a Jóistenhez, mivel orvosilag lehetetlen, hogy babánk legyen. Ezután a felírt gyógyszereket kidobtam, eldöntöttem, hogy ha ennek ellenére valaha is megfogan bennem egy kisbaba, akkor ne vegyi gyárba szülessen, hanem természetes módon. Ekkortájt lett erős bennem a késztetés a gyermekre vágyó házaspárokért végzendő szentmise- és előadássorozatra. Feltettem a kérdést egy pap barátunknak: lehetséges lenne-e, hogy gyermekáldásért kérjünk szentmisét? Azt mondta, hogy természetesen igen. Ennek mentén eszünkbe jutott, hogy bevonjuk ebbe azokat a barátainkat, ismerőseinket is, akikről sorra kiderült, hogy hasonló cipőben járnak, mint mi. Ezt követte a másik gondolat, hogy miként minden hónap első csütörtökén a szerzetesi és papi hivatásokért imádkozik az egyház, úgy legyen havonta egy szentmise a gyermekáldásért és a gyermekre váró családokért. 

A fentebb említett kiborulásom után következő év januárban elkezdhettük a sorozatot, amikorra – öt év házasság és sikertelen próbálkozás után – a szívem alatt hordtam a kisbabánkat. 

Mára már úgy gondolom, hogy elsősorban nem a tudást kell átadnunk a születéssel kapcsolatban – noha az is fontos, de nem kizárólagos –, hanem a belső biztonság érzetét, azt, hogy a szülés-születés egy teljes mértékben természetes folyamat. Ugyanannyira a részünk, mint ahogy levegőt veszünk, vagy megiszunk egy pohár vizet. Áldott állapot, ami a nőn túlmenően a férfi és a környezet számára is azzá válik. 

Nem szabad kihagyni azt a fontos tényt sem, hogy gyakorlatilag Isten aktív társteremtőivé válunk. Ez mozgat és éltet ebben a hivatásban.

– Milyen lelki többletet adhat a dúla jelenléte a vajúdó anyának? 

– Az ember közösségi életre alkotott lény. Akármennyire is intim az élet kezdete, közügy a megfogant élet. Ezért az egész közösség részt vesz egy kisbaba születésében, hiszen hatással van a családon túl rájuk is. Ha a régebbi időkre visszatekintünk, a várandós nő mindig nagyobb figyelmet kapott, és voltak körülötte segítő emberek (főként asszonyok), akiknek bizalommal feltehette az új élethelyzetben a kérdéseit, és megbízható válaszokat kapott rájuk.

Fontos volt, hogy legyen egy olyan támogató nő, akire ráhagyatkozhat a szülő asszony, akivel a lelki dolgait is megoszthatja. Természetesen bizonyos határokon belül, hiszen egy dúlának nem feladata bármilyen terápiába belemenni, mert az már nem az ő asztala.

Nem csak az elsőgyermekes anyákban merülnek fel izgalmas kérdések. Akár tíz gyermek után is lehetnek olyan tényezők, amikben elbizonytalanodik az édesanya, és fontos, hogy támogatást kapjon.

A legideálisabb persze az lenne, ha a szülőanyákat a saját édesanyjuk tudná kísérni. A dúlaképzőkön, hála Istennek, egyre több jövendőbeli nagymamával találkozom, akik lányaikat kívánják segíteni a kellő időben.

– Említetted az egyre erősödő tendenciát, miszerint sok nő fél a szüléstől. Miben látod a félelmük gyökerét?

– Vannak olyan össztársadalmi problémák, amelyek globálisan érintik az embereket. Akár akarjuk, akár nem, ugyanúgy hatnak ránk, mint mondjuk a gravitáció. Mostanra az ötödik generáció születik úgy, hogy az édesanyát és az újszülöttet közvetlenül a szülés után elválasztják egymástól. Ez negatív következményekkel jár az anyára és a babára nézve is, ennek a megnevezése: transzgenerációs kollektív szeparációs trauma. Ha a szavakat külön vizsgáljuk, már számos részproblémára választ kapunk: trauma, mert egy kontrollvesztéssel és halálfélelemmel együtt járó esemény ér bennünket (a kisbaba és az anya is átéli ezt tudat alatt az elválasztás során), kollektív, mert a társadalom számottevő részét érinti, transzgenerációs, mert már több generáció így született. A kollektív traumáknak van egy olyan jellegzetessége, hogy mivel jelentős számú embert érint, azt gondoljuk, ez a norma. Nagyon sunyi egy tényező!

Lehet, hogy a szülésen átesett nő hirtelen úgy érzékeli, nem élt meg traumát, de magában hordozza a saját vagy felmenőinek születésélményét is, elválasztással járó krízisét. Ezt pedig ő is a sejtmemóriával továbbörökíti. Jó hír viszont, hogy ezen lehet változtatni! Miután ezt sikerült felfedezni, a Jóisten kegyelméből, különböző technikákból létrehoztam egy olyan egyéni- és csoportos feldolgozóprogramot, amiben lehetőség nyílik ezeket a sebeket feldolgozni. Gyerekeknek születésmesében, felnőtteknek egyéni és csoportos alkalmakban van erre módjuk. Segítségükre van ebben a természetes, egészséges folyamatok sora és a feltétel nélküli szeretet. Engem nem az érdekel az alkalmak után, hogy a felhők felett, rózsaszínű ködben szárnyaljanak az emberek, hanem hogy a hétköznapokban legyen pozitív változás a kapcsolataikban, életükben.

Számomra a legnagyobb ajándék, amikor elmondja egy asszony, hogy nyolc év kín és pokol után végre áldott állapotba került, vagy akár az, hogy az anya, aki tíz éven át nem állt szorosabb kapcsolatban a gyermekével, egy Milyen volt a szül(et)és csoport foglalkozás után azt mondja nekem, hogy „szerelmes lett a gyermekébe”, most szülte meg lélekben őt igazán, mert begyógyult lelkében a seb. Ez a kapcsolódás, ami az anya és a gyermek között van, nem csak fizikálisan fontos, hanem kiváltképp lélekben. Ezeken az alkalmakon

nem én gyógyítok, hanem a feltétel nélküli szeretet, ami megoldja, ami elindítja az emberben a folyamatokat, amit mi úgy hívunk: Isten. 

– Azoknak a házaspároknak, akik gyermekre vágynak, de valami okból kifolyólag nem adatik meg nekik, mi lehet vigasztalás, segítség?

– Amikor a katolikus esküvői szertartás zajlik, kimondjuk az igent azokra a gyermekekre, akikkel megajándékoz a Jóisten. Sokszor nem gondolunk bele, hogy ez a sor a „nullással” kezdődik. A gyermekek száma nullával kezdődik. Nem azért megyek férjhez, hogy gyerekem legyen, hanem egy közös életútra mondunk mindketten igent a jövendőbelimmel, amelyben vagy lesznek gyermekek, vagy nem. 

Az előbb említett dolgok magyarázatot adnak arra is, hogy miért fél a nő, miért fél a férfi. A férfiakban is hatalmas félelem rejtőzik tudat alatt. Hiszen a transzgenerációs kollektív szeparációs traumát ugyanúgy megélte a születendő kisbaba apukája is újszülöttként és apaként is. Az agyunknak az a része, amit amigdalának hívnak, igyekszik megvédeni bennünket a veszélyes helyzetektől, ez a központ felel az életben tartásunkért. Ha halálfélelmet hozó eseményt észlel, akkor igyekszik blokkot állítani, hogy megvédjen minket.

Nagyon fontos, hogy a fizikai, lelki, szellemi valóságunkat (a három lábú széket) egységben kezeljük, és ha a gátjainkat, félelmeinket át tudjuk adni a feltétel nélküli szeretetnek, akkor létrejön a csoda: az élet. A szülés egy folyamat, és ha nem megy végig minden lépcsőfokon a nő, akkor bizony vannak negatív testi és pszichés következmények, amik tudat alatt jelentkeznek, és gátat szabhatnak. 

Fontos, hogy a férfi és a nő is felelősséget vállaljon ebben a helyzetben, ha valamiért kettejüknek nem adatik meg a gyermek: meg kell élni a gyászfolyamatot, mert az a feldolgozást segíti – akkor rossz csak, ha beleragadnak. 

Végigvisz egy úton a gyász, aminek a vége egy új kezdet. Meg kell nézni, hogy a pár egységben milyen közös dolgot tud alkotni. 

Az összes energiát, ami bennük van, a gyász összefogja, és átfordítja egy új kezdetéhez. Az is segítség lehet, ha nem a gyermekre fókuszál az ember, hanem az alkotásra. Fontos, hogy a teremtő energiával elkezdjen pozitív dolgokat létrehozni az ember, és ez végig fog vezetni a folyamaton. Az eleje nagyon nehéz, de onnantól viszi az embert a lendület. 

– Mi az a fogódzó a házasságban, ami jóban és rosszban megtartó erő férj és a feleség közt?

– Az egyik ilyen fontos tényezőnek a kommunikációt tekintem. Emellett az őszinteség és a feltétel nélküli bizalom is elengedhetetlen. Ha valamelyik fél esetleg úgy érzi, hogy a bizalom megingott, vízválasztó lehet, ha őszintén fel tudja ezt tárni a párjának. 

Mindenhol vannak nehézségek, ez tény. De őszinte kommunikációval és változni akarással túl lehet hidalni ezeket az embert próbáló helyzeteket. 

Fontos, hogy tudatosítsuk napról-napra, mi az, amiért éppen erre az emberre mondtam igent. Emlékszem, egyszer egy családi összejövetelen az unokahúgom megkérdezte a felnőtteket, hogy honnan fogja tudni, hogy ki az igazi? Én erre nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy ha racionálisan meg tudod magyarázni, hogy ezt vagy azt szereted benne, az régen rossz, akkor rakd be őt a jó barát, a jó pasi kategóriába, de nem ő a szerelmed. A nagymamám pedig egyszerűbben fogalmazta meg: tudni fogod. Ha megérkezik a szikra, akkor ráismer az ember. A fogódzó a krízisben, hogy kicsit visszatérhet az ember oda, ahol a szikrát felismerte. Ilyenkor jó, ha kellő önkritikával felteszi a kérdést magának, hogy mi az, ami ettől az eredeti felismeréstől elválasztja. Ha megtalálja rá a feleletet, akkor szembe tud nézni önmagával és a párjával is. 

Teljes bizalommal és ráhagyatkozással, a szabad akarat kockázatának felvállalásával, bizalommal ki kell tudjuk mondani és elfogadni nap mint nap az igent. Nekem is és a társamnak is. 

– Mit szeretnél feltétlen átadni a gyermekednek?

– Gyermekeink nem azért vannak itt, hogy nekünk a Föld nevű játszótéren plüssjátékaink legyenek. Saját, szabad akarattal áldotta meg őket is az Isten. Azon kívül, hogy a gyerekeink elképesztő tanítók, felelősek vagyunk irántuk, és szülőként az a dolgunk, hogy a legjobb szándékunk szerint megtanítsuk élni őket itt, ebben a korban.

Amit mindenképp fontosnak tartok, hogy az örömteli hitet, amely azt vallja minden nap, hogy az élet jó, vidám, az életigenlést át tudjam örökíteni.

Törekszem arra, hogy olyan anya legyek, aki arra ösztönöz, hogy szabad felfedezni a világot.

Férjemmel együtt azon dolgozunk, hogy a lányunknak meglegyen a szabadsága, amivel megtalálja saját hivatását és életének célját. Ha valamit elrontott, akkor képes legyen GPS-szerűen újratervezni. Elég rendhagyóan neveljük a lányunkat, amiben különösen fontos szerepe van a bizalomnak: akár az otthontanulás területén, a pályaválasztás vagy a napi apróbb tevékenységek mezején.

Ha teret kap a gyermek, felfedezővé válik. 

– Miért vagy a leghálásabb az életben?

– Azért, hogy Pünkösd után vagyunk. A feltámadás utáni időszakot éljük, a teljes elfogadás, a feltétel nélküli Szeretet jelenlétét. Már nem térden állva kell Isten előtt önostorozva bebocsátásért könyörögnünk, hanem Isten mindenkor itt van és jelen van. 

Azért a fajta szabadságért, amiben éltet és megtart bennünket Isten.

Megtartó keretek vannak, de szabadságban élhetünk. 

Hálás vagyok, hogy kaptam egy olyan talentumot, hogy látom az összefüggéseket, egy távolabbi rálátást és érzékenységet, amivel nem csak a problémát és annak a gyökerét látom meg, hanem a már jelenlévő megoldást vagy a hozzá vezető utat. Ezt nem én határozom meg, hanem ez az igazi, hatalmas csoda: már jelen van, készen van, mielőtt még a szívemben megjelenne vágyként és kifejeződne szavakban. Az isteni jelenlétért is hálás vagyok, ami a szeretetben nyilvánul meg, és amit megélhetünk családban, közösségben nap mint nap.

 

Gyöngy-Pethő Krisztina