A 2. magyar hadsereg pusztulása

A vesztes első világháborút követően, Magyarország revíziós politikáját több mint húsz év után sikerek követték. A német és olasz szövetséggel létrehozott I. bécsi döntés értelmében az ország visszakapta a Felföld, nagy többségben magyar lakta déli részét, valamint Csehszlovákia felbomlása után a magyar hadsereg megszállta Kárpátalját. 1940 nyarára Magyarország és Románia között annyira elmélyült a diplomáciai konfliktus, hogy félő volt a két ország esetleges háborúja. Németország ekkor már készült a Szovjetunió megtámadására és nem kockáztathatta meg szövetségeinek fegyveres összecsapását, így 1940. augusztus 30-án a II. bécsi döntés értelmében Magyarországnak ítélték Észak-Erdélyt, Romániát pedig orosz területekkel kívánták megbékíteni.

1941 tavaszán a balkáni német érdekeltségek kétségessé váltak (olasz-görög háború), melynek eredményeképpen Hitler úgy döntött, hogy megszállja Jugoszláviát. Nem sokkal korábban, a Teleki Pál által kezdeményezett, a német zsarolási potenciált csökkentő magyar-jugoszláv örök barátsági szerződést Magyarország megszegte, területén átengedte a német fegyveres csapatokat. A Wehrmacht 1941. április 6-án meginduló támadásával napok alatt megszállták Jugoszláviát. Jugoszlávia kapitulálását követően a magyar hadsereg is bevonult, és részben visszaszerezte az első világháború végével elveszített országrészeket.

1941 nyarára úgy nézett ki, hogy a német szárazföldi háborús potenciál megállíthatatlan, közel három éve minden katonai céljukat elérték. Szovjetunió óriási veszteségeket szenvedett lerohanásának első heteiben. Németország szövetségesei, így például Románia és Szlovákia hamar harcoló egységeket küldött a Szovjetunió ellen. Az esélyesnek tűnő német győzelem esetén félő volt, hogy a német oldalon aktívan résztvevő felek között osztják fel az új Európát, ez esetben pedig a román és a szlovák érdekek mentén a két bécsi döntést érvénytelenítik. Horthy Miklós kormányzó ezt a revíziós politikát szem előtt tartva Kassa – feltehetőleg véletlen szovjet bombázása után – a hadiállapotot beálltnak ítélte meg.

2. magyar hadsereg
1942-re a németek hadi sikerei nemcsak, hogy mérséklődtek, de jelentős vereségeket is szenvedtek. Hitler és Mussolini sürgette Horthyt, hogy nagyobb erőkkel harcoljanak a magyarok a bolsevik ideológiát terjesztő Szovjetunió ellen. Nem sokkal később Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel vezértábornagy személyesen is felkereste Bárdossy László magyar miniszterelnököt és követelték tőle, hogy elvárják, hogy Magyarország teljes honvédségét vesse be a keleti fronton. Erre a magyar kormány nem volt hajlandó, de engedményeket tett, hogy a lehetőségeikhez mérten teljesen kiszolgálják a német hadi érdekeket. Ez utóbbi azzal is járt, hogy a magyar erők német irányítás alá kerültek a Szovjetunióban.

A közvélekedéssel ellentétben, a 2. hadsereg ellátása alapvetően nem volt rossz, az ország akkori haditechnikai állapotának többnyire a csúcsát jelentette, mely azonban kevésnek bizonyult a keleti fronton. Az utánpótlási nehézségekre a hamar beköszöntő orosz tél is rávilágított, ugyanis a katonákat nem tudták ellátni megfelelő mennyiségű téli ruhával és harci felszereléssel. 1942 őszén a magyar haderő megfogyatkozva és meggyengülve rendezkedett be a Don-medence védelmére. A német vezetés egyre kevesebb ellátást küldött a magyar egységnek, kiknek helyzete télre egyre keservesebbé vált. Ráadásul, a demoralizált hadseregnek egy roppant hosszú, 200 km hosszú szakaszt kellett védeniük, mellyel szemben komoly szovjet erők gyülekeztek. A német és a magyar hadvezetés azonban abban bízott, hogy a Vörös Hadsereg erőit leköti a sztálingrádi csapat. Tévedtek, ugyanis 1943. január 12-én a szovjetek az arcvonal északi részén indították meg átfogó támadásukat, mely meglepte a magyar csapatokat. Az arcvonal hamar szétesett, a védők felőrlődtek, a hadieszközök jó része elveszett. Néhány reménytelen próbálkozás mellett a magyar csapatok többsége szervezetlenül igyekezett nyugatra menekülni.

A 98 éves Smohay Ferenc zászlós, a Vasárnap.hu-nak elmondta, hogy emlékezete szerint az ő aknavetős századát január 14-én érte támadás:

– Belső indításra kimentem az első vonalba és akkor észrevettem a szovjet csapatok beszivárgását. Azonnal elrendeltem a tűzparancsot. Pontosan bemértem a távolságot, úgy gondolom, hogy meglepte a szovjet katonákat az aknavetőtűzünk. 400-500 méterre voltak az ellenséges csapatok, amikor kénytelenek voltak visszavonulni. […] Amikor láttam, hogy a szovjet vörös keresztesek szedték össze a sebesülteket, akkor azonnal beszüntettem a tüzelést. Hagytam, hogy összeszedjék őket.

Az apró hadi sikerek, azonban elenyésző eredménnyel jártak és csak órákra vetették vissza a szovjetek támadását. A Vörös Hadsereg előrenyomulása megállíthatatlan volt, január 17-re a 2. magyar hadsereg lényegében felbomlott, az egységek menekülése szervezetlenül, egymást akadályozva folyt le. A kaotikus állapotok növelték a veszteségeket. Smohay Ferenc az alábbiakról számolt be:

– Megkezdtük a visszavonulást, a megadott útvonalon. […] Kerestem Szenti István századost, mondták, hogy már ne keressem… […] Nem érkezett semmiféle, sem utánpótlás, sem lőszer, sem komoly fegyverzet. Kisebb csoportokba alakultunk, így indultam hazafelé. Pár nap múlva, nem tudom milyen községnél összeütköztünk egy szovjet csapattal. A százados kiküldte elsőnek Bornemissza őrmestert, hogy nézzen körül, hogy a faluban mennyi szovjet erő van. Nem tudom mikor ért vissza Bornemissza őrmester jelentést tenni, de nem sokkal később a szovjet alakulatok kezdtek aknavetővel lőni bennünket. Hasra vágódtam, körülbelül egy méterre esett le tőlem a gránát, akkor lesüllyedtem a hóban, valamint egy felrobbant ló vére is rám folyt… Később arra ébredtem fel, hogy valaki pöcögteti a hátamat. Fölnéztem, akkor láttam, hogy egy vörös csillagos szovjet katona volt… Hadifogságba estem.

A 2. magyar hadsereg katasztrofális, ma is felfoghatatlan veszteségeket szenvedett: közel 110-120.000 fő veszett oda. Fontos kiemelni, a fegyveres alakulatok mellett több tízezer jórészt zsidó származású munkaszolgálatos is kikerült a keleti frontokra, kiknek ellátása (ruházat, étkezés, szállás) jóval rosszabb volt, mint a honvédeknek, továbbá tartaniuk kellett olykor egyes katonák vegzálásától is. Az ő túlélési esélyük még rosszabb volt, mint a sorkatonáknak. A megmaradt csapattesteket 1943. április végén kezdték hazaszállítani. A szovjet haderők eközben folytatták útjukat nyugat felé.

Címlapkép: Doni áldozatok emlékműve (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)