„Legyen a zene mindenkié!”
A kellemes melódiák rendkívül jól egészítették ki az ünnepi ebédet, ám ez egyik pillanatról a másikra megváltozott, amikor a ráadásszám előtt a kommentátor ismertette a Bécsi Filharmonikusok sajtóközleményének lényegét. Eszerint a Radetzky-indulót nem az eredetileg megírt módon fogják előadni, hiszen annak korábbi előadásmódja egy Leopold Weniger nevű személytől származik, aki állítólag a nemzeti szocialisták szimpatizánsa volt.
Na itt esett ki a kanál a kezemből. Őszintén szólva korábban csak annyit tudtam, hogy a Radetzky-induló id. Johann Strauss műve. Arról azonban, hogy Leopold Weniger valaha is létezett, fogalmam sem volt. Arról meg végképp nem, hogy kivel szimpatizált, milyen színű hózentrógert hordott, hogy szerette-e a mákos tésztát vagy sem, ezekről a zeneileg rendkívül fontos információkról semmiféle tudással nem rendelkeztem. Ez természetesen az én hibám, melyet most töredelmesen bevallok, és a nyilvánosság elé tárok.
Egyébiránt Radetzky tábornok személyéért nem lelkesedek különösebben, hisz a szabadságharcban ellenünk vezette csapatait. A szocialistákról alkotott véleményem pedig – legyen az nemzeti vagy nemzetközi szocialista – egyértelmű, hisz ők csak rombolást hoztak a történelem során.
Mindezekkel együtt szánalmasnak tartom az alapján osztályozni és cenzúrázni a művészeti alkotásokat, hogy azokat ki szerette vagy ki nem.
Ilyen alapon pl. Wagnert törölni kellene a dalszínházak repertoárjából, hisz Hitler legnagyobb zenei kedvence volt. És a sort hosszan folytathatnánk.
A politikai korrektség abszurdba hajló ideológiája tort ül már a szomszédos Bécsben is. Őszintén remélem, hogy a hülyeség megáll az országhatáron, hisz nekünk, kurucoknak mindig is megvolt a józan paraszti eszünk akkor is, amikor a jólétben szocializálódott, szellemileg leépült labancok ennek az ellenkezőjét akarták ránk erőltetni – akár erőszak árán is.
A Bécsi Filharmonikusok tehát állítólag megváltoztattak egy hangot az előadásban (bár én semmi különbséget nem hallottam…) és nyilatkozatuk szerint „így a művet nem terheli már a barna múlt”.
A korabeli visszaemlékezések szerint az ’50-es évek Magyarországán Rákosi behívatta magához Kodály Zoltánt, majd később Illyés Gyulát, akikkel közölte, hogy új nemzeti himnuszt kell írniuk, mivel az eredetiben szereplő Isten már meghaladottá vált. A két művészóriás – kockáztatva mindent – nemet mondott erre a felkérésre. Isten pedig, akihez nemzeti imádságunk szól, azóta is vigyáz ránk. Még akkor is, ha Bécsben „elmentek otthonról”.
Tarnai Richárd
