Nem azért járunk misére, hogy egy öreg pap azt mondja: rossz az, amit csinálunk
Győrffy Ákos a vasárnapi misén tapasztaltakat foglalta össze a Mandiner.hu-n. Mint írja: a plébános helyett egy idősebb pap tartotta a misét – és egy igen meglepő prédikációt. Ugyanis a prédikáció nem a hívek önbizalmát legyezgette, nem a saját véleményük igazolását vélték felfedezni a pap szavaiban, és nem különféle dicséretekkel halmozta el őket. Az igazságot mondta ki. Ami néha fáj – derül ki az írásból.
„A levegőben mégis érezni lehetett valamiféle feszültséget, talán nem is feszültséget, inkább feszengést, tanácstalanságot. Valami olyasmit, hogy nem ezért jöttünk ide, nem ezt vártuk, nem ezt akartuk hallani. Nem arról akartunk hallani, hogy esetleg valamit nem jól csinálunk” – írja a szerző.
Mert valljuk be, az lenne a legkönnyebb, ha a kereszténységnek kizárólag azon részeit emelnénk be az életünkbe, amelyek gördülékenyen, mindenfajta fennakadás nélkül beilleszthetők a napi rutinba. A kényelem ne sérüljön, a biztos, nyugalmas vallásosság tökéletesen megfelel.
Úgy fogalmaz: „Az olyan szentmisét nem szeretjük, ami zavarba hoz, szembesít minket valamivel, ami megkérdőjelezi mindazt, amit megszokottnak és kellemesnek tartunk. A szentmise és a prédikáció maradjon csak a komfortzónánkon belül, mint a kerti parti, a wellness-hétvége vagy a mozizás a haverokkal. Az olyan misét szeretjük, ami nem sokban különbözik ezektől.”
Emlékezetünkbe kell vésni, hogy nem lehet eltompulni, elkényelmesedni, és egy családi programnak felfogni a misét. Mert ez nem elég. Látni kell, hogy a kereszténységet nem lehet súrlódások és akadályok nélkül beilleszteni a kényelmes és modern életbe, mivel a kettő teljes ellentéte egymásnak.
„Ha ezt nem tartjuk észben, ha nem próbáljuk meg magunk mögött hagyni ezt a jól fésült, ártalmatlan, semmitmondó és legyengült szokásrendszert, amit nem kevesen összetévesztünk a kereszténységgel, akkor nekünk befellegzett. Akkor hiába minden, akkor bénultan és értetlen arckifejezéssel kell majd végignéznünk, ahogy az általunk öröknek és stabilnak gondolt világunk atomjaira hullik körülöttünk” – olvasható Győrffy Ákos írásában. A szerző azzal zárja gondolatait: Bátran ki kell mondani, hogy a kereszténység nem egy rutinszerű életvitel.
A cikkre reflektált a reposzt.hu-n Riedling-Kovács Szilvia, aki szerint a legtöbb lelkész szívesen fogadna visszajelzéseket az istentisztelet után. Azonban ezekre nem kerül sor, a hívek megtartják maguknak a véleményüket, vagy egy „szép beszéd volt” mondattal elintézik a reflektálást. De egyáltalán nem biztos, hogy jó, ha egy prédikáció szép. Pedig a hívők jelentős része pontosan erre vágyik. De miért is? –teszi fel a kérdést.
„Azzal az elvárással jönnek, hogy egy kicsit nyugalomra és békességre leljenek. Amikor leülnek a padba, néha még hallani is lehet, ahogyan kiengedik a bent tartott levegőt és vele együtt a feszültséget is. Igen, itt olyasmit fogok hallani, ami megsimogatja a lelkemet, legalább ebben az egy órában hadd engedjem el azt, ami nehéz, ami nyomaszt, ami terhel. Nekem is mondták már, hogy a prédikáció ne arról szóljon, ami felkavar, ami olyasmivel szembesít, amiről nem akarok hallani, szóljon inkább pl. a szeretetről” – írja.
Ugyancsak ez a helyzet a Szentírás olvasásával. A hívők nagy része úgy érzi, jogot formálhat arra, hogy válogasson a szentírási részek közül, vagy a kereszténység szokásai közül, és csak azt ültesse át az életébe, ami neki tetszik, és nem jár nehézségekkel. Ami viszont igen, annak mennie kell.
Arról ne beszéljenek nekik, ne erről prédikáljon a pap. Hiszen nem szereti senki, ha valaki ítéletet mond rá. Ha zavarba hozza. Ha megkérdőjelezik mindazt, amit jónak lát. Maradjon minden a jól megszokott, langyos kis komfortzónában.
Felmerül a kérdés, hogy mit lehet akkor tenni? Mit tegyenek a papok?
Riedling-Kovács Szilvia szerint „a lehető legrosszabb megoldás, ha kiszolgáljuk azokat az elvárásokat, amelyek afelé szorítanak minket: kerüljük a kényelmetlen témákat és kérdéseket. Ezt nem tehetjük meg. Egyszerűen azért nem, mert nem erre hívattunk.”
Forrás: mandiner.hu; reposzt.hu
