Istenről lólépésekben – Loós Sándor lovász a Vasárnapnak

Több mint két évtized alatt rengeteg embert tanított meg lovagolni. Akik nála jártak, rájöttek, hogy többet kaptak. A kosdi lovászmester nem rejti véka alá a hitét, mert azt vallja, nem lehet két élete. Amióta Isten belépett az életébe, teljesen rá hagyatkozik. Éppen úgy, ahogyan a legmagasabb szinten a ló átadja az irányítást a lovasának, mégis mindketten boldogok és szabadok. Loós Sándortól azt is megtudtuk, hogy a karácsonyi istálló, ahol a Megváltó világra jött, nem is olyan rossz hely...

– Emlékszel még arra, mikor találkoztál először lóval?

– Az első emlékemet négy éves koromból őrzöm, amikor Pál Sanyi bácsi először tett fel a lóra Balmazújvárosban.

– Onnantól teljesen összefonódott az életed a lovakkal?

– Egyetlenegy játék volt, amire gyermekkoromban mindig is áhítoztam: egy hintaló. Azt mesélte édesanyám, hogy amikor megláttam a kirakatban, mozdulatlanná váltam a csodálattól. Amint telt rá a szüleimnek, megvették nekem. Kis kerekeken gurult, ezért a játékboltból – ami a főtéren volt, mi pedig a város szélén laktunk – hazáig húztam, helyesebben: hazavezettem a „lovamat”. Reggel felébredtem, édesanyám odatette a kiságy mellé a reggelit, és ott állt a hintaló. Aztán ő elment bevásárolni, vagy elvitte a tejet, amit leadtak. És akkor én felkeltem, így 4 évesen, megreggeliztem, felültem a lóra, és lovagoltam, míg haza nem jött. És ez a mai napig sincs másképp: reggel felkelek, igaz, először beviszem a lelki táplálékot, aztán a testit, aztán megyek lovagolni.

Fotó: Pixabay (illusztráció)

– A szüleidtől kaptad az első lelki táplálékot is?

– Az első igazi lelki táplálékot egy kanadai misszionárius, Sean Carlo adta. Ő volt az, aki szolgált felém az evangéliummal. Nagyon sokat hallgatott abból, amit én tanítottam, és ő azt merte állítani, hogy én ismerem az evangéliumot.

– És ez így volt?

– Nem. Mondtam neki, hogy soha nem olvastam Isten igéjét, de ő azt mondta, hogy mégis ez látszik. Csak később ismertem meg az evangéliumot. Akkortájt mély családi krízisben voltunk.

– Házasságot érintő nehézség volt?

– Igen. De ezen keresztül megismertük Istent, a házasságunk is Isten munkája révén jött rendbe. A feleségem egy évvel előbb tért meg, 2004-ben, én pedig 2005-ben. Jóllehet mindketten református családban születtünk, egyikünk oldalán sem gyakorolták a hitüket igazán. Feleségem Miskolcon született, ott nagyon erős volt a szocialista nyomás.

Én, mondhatni, a pusztán nőttem fel, ahol sajnos még kevésbé hívők az emberek, inkább „nyakasak”.

A ’45 után született pusztai emberek ilyenekké lettek, hiába voltak közel a természethez. A régebbiek hittek, de az újabbak nem. A régebbiek csak Istent ismerték el maguk fölött. Tehát, ha egy gróf kiment megnézni az állatokat, a pásztorral, a számadóval ugyanúgy beszélt, mint egy másik gróffal. Egyenrangúak voltak.

– Mint Mátyás király és a csillagszemű juhász?

– Kicsit igen. A családunkban egyedül az apai nagymamám volt az, aki mindig úgy engedett el, hogy „Isten megáldjon, fiam!”.

– A kanadai misszionárius szavaiból mi érintett meg?

– A házasságunk krízise a saját erőnkből megoldhatatlannak látszott. Próbáltuk, de nem ment. Amit emberileg rendezni tudtunk, az soha nem bizonyult tartósnak. Mindig ugyanoda csúsztunk vissza.

– Isten végül megoldást jelentett?

– Isten úgy oldotta meg, hogy mindketten lehetőséget kaptunk bűneink felismerésére. A feleségem egy évvel korábban már megtért. Ő volt számomra a példa, bár neki nem lehetett könnyű várni rám. Nagyon sok lépcsője van annak, ahogy egy 38 éves felnőtt ember újjászületik.

Minél nagyobb egy csecsemő, annál nehezebb megszülni. Minél kifejlettebb egy emberi egyéniség, annál nehezebb újjászületnie.

Legalábbis én így gondolom. És annál nagyobb a vajúdás is talán, illetve a fájdalom is. Itt az udvaron, ebben a hintában szakadt rám az összes bűnöm, és azt mondtam a feleségemnek, hogy segítsen nekem is Isten útján járni. Akkor indult el minden.

Fotó: Gulyás Tibor

– Azóta van mindennapi lelki táplálékod?

– Igen. Erre nagyon figyelni kell. A gyerekeknek is ezt tanítom a foglalkozásokon.

Reggel elkezdjük a foglalkozást a lelki táplálékkal, aztán jön egy kis harapnivaló sütemény, ezt követi a munka, és csak azután jön a szórakozás és a játék.

A nap ilyen sorrendben épül fel. Ha ez összekeveredik, sok problémát tud okozni.

– A mai általad megosztott lelki táplálék a Galatákhoz írt levél ötödik fejezetéből volt.

– Igen. Így hangzott: „Ne legyünk büszkék, ne ingereljük egymást, és ne legyünk féltékenyek egymásra”. Ma ezeket a fogalmakat elemeztük végig a gyerekekkel. Van, hogy egy történetet veszünk, van, hogy egy történeten keresztül vizsgálunk egy személyiséget, egy helyzetet. Ma nagyon őszinték lettek, hogy ezekről beszélgettünk, és merték vállalni önmagukat, hogy ki milyen, meg hogy mit szoktunk csinálni. Legtöbbször azért tudnak így megnyílni, mert én is elmeséltem nekik azt, hogy én milyen gyorsharagú voltam, és gyerekként is milyen gyorsan indulatok törtek fel bennem. Aztán arról beszéltem nekik, hogy a békesség mennyire fontos. Ahogy a boldog mondásokban is van: Isten fiainak neveztetnek, akik békét teremtenek.

– Ez az üzenet hogyan jön össze a lovakkal?

– Ha foglalkozni kezdesz egy lóval, akkor az vagy ideges lesz tőled vagy megnyugszik. Az is lehet, hogy először fel kell keltened a figyelmét, de azután meg is kell, hogy nyugodjon benned. Ha ez nem történik meg, nem lehet tanítani. Az embert sem. Tehát ha valaki feszült, ideges, akkor az taníthatatlan. Csak a nyugalmi állapotban vagyunk képesek tanulni. És ők is így vannak ezzel. Amikor feszült vagyok, a saját érzelmemmel vagyok tele. Ahhoz, hogy tanítható legyek, meg kell, hogy üresedjek. És ez egy nyugalmi, békés állapot.

– A bűneid tizenöt évvel ezelőtti beismerése ilyen üresedésnek fogható fel? Addig az Úr nem tudott tanítani téged?

– Azelőtt senkitől semmit nem fogadtam el. Épp azért volt nagyon nagy a vajúdásom is. Nagyon szenvedtem a döntésképtelenségtől. Szenvedtem önmagamtól, hogy hát én mindig meg tudom csinálni. Óriási volt az egom. Óriási összetöretés kellett ahhoz, hogy végre azt mondjam, hogy „akkor, Uram vezess”. Ma visszagondolva, néha szórakoztató, néha fájdalmas, és ugyanakkor óriási öröm, hogy amikor a dolgokra rájöttem. Annyit hibázik az ember. Ám mindig van egy mentőöv, hogy „de, előre tudsz lépni, mert felismerted, és segítek, továbbléphetsz”.

Fotó: Gulyás Tibor

– Meg akarsz téríteni mindenkit, aki hozzád jön lovagolni?

– Nem. Ez csak afféle csatolt áru. Nem akarom másként csinálni. Nem akarom azt a kettősséget, hogy legyen egy civil életem. Meghasonlás lenne a vége, ha valaki úgy él, hogy reggelente fel kell vennie az álarcát. Este pedig a másikat. Ehelyett milyen jó rácsodálkozni, mekkora kegyelem, hogy ismerhetjük Istent, és hogy minden nap tudunk hálásak lenni. Ez egy egészen más dolog. Ha valakit az életem mégis zavarna, van annyi más lovarda, lehet annyi helyen lovagolni.

– Láttok esetleg változásokat azoknak az életében, akik hozzátok járnak?

– A lovasiskola történetében, amióta mi megtértünk, sok más megtérés is végbement. Ez nagyon összetett dolog. A lovaglás kiváló jellemformáló eszköz. A ló átformál.

Ez nem azt jelenti, hogy ha valaki jól lovagol, abból az következik, hogy jó ember. Ám a lovaglás segít, hogy jobbá válj. Lóháton sok mindent bevall önmaga előtt is az ember.

– Ezek szerint nálatok a lóháton van a „gyóntatószék”?

– Általában úgy van: ha valaki felül a lóra, elkezdi mondani, ami a lelkét nyomja. Mindegy, hogy férfi vagy nő. Nem is kell kérdezni. Valahogy ez a helyzet ad egy olyan pluszt, hogy itt megnyílnak. Igyekszem mindig az összefüggéseket megmutatni. Nem akarok a saját fejem után menni, a saját okosságomból adni tanácsokat bárkinek. Ha alá akarok támasztani valamit, akkor is mindig igyekszem, hogy az tényleg igei alátámasztás legyen. Aztán, hogy Isten hogyan kezdi el formálni az embert, az egy életre szóló kaland. És egy nagyon szórakoztató élmény, mert nem csak kaland: nagyon nagy humor is van benne, ha felismerjük magunkat. Hogy milyen viccesek is tudunk lenni néha. Azt akarom, ez tényleg Istené legyen, és ne az enyém. Tényleg csak eszköz voltam, tényleg csak szolga legyek. Közben pedig merjek is. Tehát nekem például

a jövő évi – minden évben mondok egy szlogent magamnak – mottóm: „Alázatosan, bátran. Bátran, alázatosan”.

– Ez látszólag olyan, mintha egymásnak ellentmondó két állítás lenne.

– Pontosan. Viszont, ha azt mondom, hogy bárány és oroszlán, az is ellentétes. És mégis tökéletes. Egy embert ismerek – az Jézus volt –, aki ezt meg tudta valósítani. Ebben ő a mérce, még ha magas is.

–  A lovak is tudnak eszközök lenni ebben?

– A lovakat minden szempontból eszköznek tartom. Megtérésem idején úgy éreztem, nem haladnak a tanulók, és nincs ennek semmi értelme, abba akartam hagyni a lovaglás-tanítást. A vállalkozásunk amúgy is két részből állt, az egyik a lópatkolás volt, a másik a tanítás. Heti öt nap lovagoltam, tanítottam, két napot patkoltam. Aztán kaptam egy kijelentést, hogy nem: azért kaptam ezt a talentumot, hogy szolgáljak vele. Mert úgy voltam vele, hogy abbahagyom, a patkolás amúgy is jobban fizet, sokkal egyszerűbb.

– Hogy döntöttél akkor?

– Megkaptam ezt a kijelentést, és akkor tavasszal azt mondtam, hogy „jó, Uram, akkor rendben, a következő év januárjában abbahagyom a patkolást”. És akkor az év augusztusában eltört a lábam. Abba kellett hagyni a patkolást egyik napról a másikra. Patkolás közben tört el a lábam. Az Úr ott megállított, és azt mondta, eddig, és ne tovább. És attól kezdve abbahagytam. A tanítványok majd folytatják. Különben a lábtörés óriási áldás volt: jutott időm olvasni, ami sok évig szinte alig. Időt nyertem a családommal együtt lenni.

Fotó: Gulyás Tibor

– Ráhagyatkoztál Istenre?

Átengedtem magam neki, és nem tudtam, hogy mi lesz. Szabad lettem. Ez olyan, mint amikor felülsz úgy a lóra, hogy a ló annyira átengedi magát neked, hogy ő lemond az agyáról és ráhagyatkozik a tiédre. Ő lesz a test, te pedig leszel az agy. Ezt úgy nevezzük a szakmában, ez a legmagasabb fokozat, hogy átengedi magát, hagyja magát a ló. Van, hogy felajánl dolgokat, de mindenképpen engedelmes, és minden pillanatban azt lesi, hogy mit tegyek. És akkor már ő is élvezi ezt. De csak akkor. Ha eljutott a ló és a lovas arra a szintre, hogy a ló annyira átengedte magát, hogy ilyen szintű lett az együttműködés, minden elkezd működni. Könnyeddé és szabaddá válik – a törvény és a szabályok megtartása mellett. De azok merevsége nélkül. Mert a fizika az fizika. A gravitáció az gravitáció. Tehát a ló mozgása, anatómiája, minden ugyanaz, mégis szabad, könnyeddé válik a dolog.

Ehhez hasonlítanám, amikor Isten vezetése alá kerülünk. Ez egy nagyon jó állapot.

Ő csak annyit kér, hogy a tőle kapott ajándékot ajándékozzuk tovább, és ő még ad nekünk hozzá. Nem kell félni, csak több lesz. Ez olyan, mint a kenyérszaporítás: csak több lesz. Ehhez nagyon sokat kell magunkon dolgoznunk. Nem vihet el a saját akaratunk.

– Ezt megérzik, akik hozzád jönnek lovagolni?

– Az a célom, hogy  amikor reggel megyek fel a pályára, mindig szabadnak érezzem magam. Fontos, hogy ne legyenek rajtam semmiféle földi terhek, gondolatok, mert azok lehúznak. Amikor megjön az első ember, azt akarom közvetíteni, ami neki kell. Nem írok előre edzéstervet annak sem, aki hivatásaként választja ezt. Vannak dolgok, amiket persze be kell tartanom, és be is tartok. Nem úgy játszom a lovaglásban, mint egy szimfonikus zenekarban egy komolyzenész, hanem, mint egy cigányprímás. Ahogy jön, hadd szóljon! De attól még nem hamis.

Fotó: Vasarnap.hu

– Sok ember még nem is volt istállóban. A Bibliából tudjuk, az evangéliumból, hogy Mária és József nem kaptak helyet a szálláson Betlehemben, és ezért istállóban született meg az üdvözítő. Hogy néz ki egy istálló?

– Akkoriban ez nem volt olyan nagy ritkaság. Az istálló sok helyen a ház alatt helyezkedik el. Mert az állatok melege fűtötte a felette lévő részt: padlófűtést adott, temperált.

– Istállóban nem kell fűteni, mert az állatok fűtenek?

– Pontosan. Nem annyira rossz hely az. A fiúk régen kiköltöztek az istállóba, és amikor megnősültek, akkor tértek csak vissza a házba. Volt egy alvópadkájuk, amin aludtak, és volt egy főzőpadkájuk, amin főztek az istállóban. Az istálló és az állatok annyira részei voltak az ember életének, hogy azt mindig tisztán tartotta, meszelte. A trágya soha nem maradt bent.

Tehát nem olyan körülményeket kell elképzelnünk, ahol veszélyes vagy kiszolgáltatott lett volna megszületnie a Megváltónak.

Szerintem nagyon sok gyerek született ott akkor, abban az időben. Tehát ez nem számított nagy ritkaságnak. Sokkal biztonságosabb és védettebb volt, mint szabad ég alatt. Ott meleg volt és tisztaság.

Gável Ábel: Betlehem; Fotó: Vasarnap.hu

– Nálatok istálló is van és az „Ige” is megjelenik benne. Mit jelent számodra a karácsony?

– Nekem az a dal jut eszembe,  hogy „Legyen minden napod karácsony”. Mint egynapos ünnep, úgy nekem nem jelent olyan sokat, mert nem gondolom, hogy ez csak egyetlen napra kellene, hogy szorítkozzon. A karácsony számomra az Úr emberrel kötött új szövetségét jelenti. Ennyire szereti Isten az embert. Mindnyájunknak fontos lenne felismerni az igazi karácsonyi ajándékot: nem azt, amit egymásnak becsomagolunk, hanem azt, amit Istentől kaptunk. Rá kell jönnünk, hogy tényleg mennyire érdemtelenül kaptuk ezt meg. Az Úr érted, értem, értünk megtette azt az életutat, ami által Isten el tud bennünket fogadni. Ez az, ami, azt gondolom, hogy a karácsony ajándéka.

Mindenkinek megvan a személyre szabott ajándéka. Lehet egy, lehet több is. De a legtöbb ember nem keresi vagy nem találja meg az ajándékát.

Vannak, akik megtalálják, de nem bontják ki. Vannak, akik megtalálják, kibontják, de nem jóra használják. A boldogok azok lesznek, akik megtalálják, kibontják, és arra használják, amire kell. És onnantól boldog a karácsony.

Fotó: Vasarnap.hu

Kiemelt kép: Gulyás Tibor