Ungváry Zsolt: Meghívás

A pap végignézett a foghíjas padsorokon. Leszokott már arról, hogy a jelenlévőket ostorozza a távolmaradók miatt. Az üdvösség személyes ügy. És bár őt felelősség terhelte minden elveszett lélekért, az Úr végtére is pásztornak állította ide, nem pedig megváltónak. Senki sem tehet többet, mint amennyire képes.

(„Kishitű vagy!”, kiáltotta ilyenkor egy belső hang. „Hiszen Istennek semmi sem lehetetlen!” De ő ezt lerendezte már magában. „Akkor végezd el te, Uram!” S a hang ilyenkor azt felelte: „Általad végzem.” A pap tehát folytatta misszióját, képességei szerint.)

A prédikáció ezúttal Szűz Máriáról szólt, a meghívás elfogadásáról, arról a határozott igenről, amit a názáreti lány a legkülönlegesebb, legfelemelőbb és legijesztőbb kérdésre adott. Mi ehhez képest az én feladatom?, gondolta a pap.

– Szent Bernát írja Mária döntéséről – mondta a mikrofonba, így halk hangja is betöltötte a tágas teret. Bezzeg régen, a szószékről lehetett igazán dörögni, huszadik századi technikai ketyerék nélkül is megzengetni a falakat. – „Mióta ember van a földön, soha nem függött még ilyen súlyos dolog a teremtett ember beleegyezésétől.”

Kivárt egy kicsit, vajon értik-e. A harmadik sorban, az a fiatal nő, aki maga elé mered, talán a telefonjával játszik vagy a vőlegényén mereng, ha egyáltalán van neki… Most felpillant, szemében szikra. Igen, hozzá fog beszélni, mint a színészek, akik néha kiválasztanak egy nézőt a sokaságból. Meggyőzőbb, ha nem pusztán a levegőbe kiáltja a szavakat, ha van konkrét címzettjük.

– Vajon közülünk ki lenne képes elfogadni ezt a meghívást? Mária is ember volt, olyan, akár mi. Éppen olyan váratlanul érte az angyali üzenet, ahogyan bármelyikünket érné. Mondhatnánk, hogy az Úr terveiben ő már régen ki lett választva. Tehát nem lehetett véletlen. De nem tudhatjuk, közülünk nincs-e valaki ugyanígy kiválasztva. És a legfontosabb…

Itt elhallgatott, saját kétségei is egy pillanatra eszébe jutottak, de aztán gyorsan folytatta, ne lássák a hívek rajta az elbizonytalanodást.

– A legfontosabb a szabad akaratunk. Ha Isten csakugyan szabad akaratot adott nekünk, biztos lehetett-e benne, hogy Mária igent mond? Vajon nem volt száz és száz másik Mária a történelemben, akinek felkínálta az Atya az üdvtörténetben való közreműködés lehetőségét, és akiknek nem volt erejük kimondani: „Legyen nekem a Te igéd szerint!”?

A bal oldalhajó legközelebbi oszlopára erősített órára pillantott. Rövid csendet tartott, s kevésbé ünnepélyesen folytatta:

– Manapság a lányok inkább csillogásról, hírnévről, celebségről álmodoznak.

Tekintetével ismét a harmadik sort kereste; a fiatal nő úgy tűnt, figyel. Ettől nekibátorodott.

– Pedig ez percnyi öröm, percnyi boldogság, percnyi híresség, aminek a nyomában mindig üresség jár. A kút vizét keressük, mint a szamáriai asszony. Szomjunkat olyan vízzel oltjuk, ami után ismét megszomjazunk. A sok pénznél többet, a szép háznál nagyobbat, a kényelmes autónál még extrábbat, a megélt mámornál, annak elmúltával, még mámorítóbbat vágyunk. Pedig ha azt a vizet fogadjuk el, amit Jézus kínál, nem szomjazunk meg többé. Ő és csak ő ismeri a vizet, ami lelkünk szomját oltani képes. És ha a pillanatnyi örömökkel nem tudjuk beérni, jönnek a pótszerek: alkohol, kábítószer, végül a mai celebek sorsa: kiégés, magány, depresszió, öngyilkosság. Szűz Mária azonban igazi celeb: kétezer éve példakép, tisztelet és rajongás tárgya a világon mindenütt. Milliárdnyi hívő imáiban többször hangzik el a neve, mint az összes hírességnek együttvéve.

Újra az órára nézett; lassan be kell fejeznie.

– Az ő életének célja és értelme: az üdvtörténetben való aktív részvétel. Ezt nevezem celebségnek! Megadatott-e valaha embernek ennél szebb feladat? Isten elküldte a fiát, belépett a történelembe. Sok embernek szánt ebben szerepet Keresztelő Jánostól Péter apostolig. De senki sem kapott akkora feladatot, mint egy nő: Szűz Mária. Mi is kerülhetünk életünk során döntési helyzetekbe. A nagyszabású úton indulunk vagy a kicsinyesen. Isten teremtő tervének részeseivé válunk, vagy emberi célokat kergetünk?

Tekintetét újra végighordozta a gyülekezeten. Itt az ideje levonni a tanulságot.

– Ha hirtelen megjelenne nekünk az Úr, és megkérdezné: készen állsz-e arra, hogy a saját életed és saját céljaid helyett az enyémeket kövesd, mit felelnél? Persze, szabad akaratot kaptunk. De lehet-e a mi akaratunk jobb, fontosabb, értékesebb az övénél?

Mise végén a harmadik sorban a nő megvárta, amíg mellőle az idős hölgy kikászálódik a padból. Félszegen térdet hajtott, s lehajtott fejjel sietett ki a templomból. Szerencse, hogy tőle nem kéri az Isten, hogy félredobja a terveit, elképzelt életét és vágyait. Volna-e ereje nemet mondani? De miért is lenne az Úr annyira gonosz, hogy szándékosan mást akar tőle, mint ami számára boldogságot jelent? A nő ugyanis férjhez készült menni, gyerekeket akart és festeni. Azt mondták a környezetében: van ehhez tehetsége, érdemes vele foglalkoznia. „Még büszkék leszünk rá, hogy ismertünk!”, mondogatták viccelődve a barátnői.

Nem, a pap nem róla beszélt. Vannak, akik különleges feladatot kapnak, s erőt és kedvet is hozzá. Neki bőven elég lesz a két gyerek, meg a naplementékben fürdő vízpartok, a sziklák között futó hegyi patakokon megcsillanó fény, a sárgás-piros levelektől tüzes őszi tájképek. Mindenkinek csak egy élete van, amit nem azért kapott Istentől, hogy rögtön vissza is adja neki.

Este, elalvás előtt elmondta szokásos imáit.

Álmában fehér ruhás angyal jelent meg neki, és így szólt hozzá: „Áldott vagy te az asszonyok között…” Nem, nem, sikította, nem akarom.

Az angyal eltűnt, a nő szépen berendezett lakásban találta magát. A nappaliban együtt vacsorázott a család. A férje a főztjét dicsérte, majd ahogy a tekintetük találkozott, így bókolt:

– Milyen szép a szemed!

Egészen kivirult a kedves szavaktól. Zavarát leplezve – inkább játékosan, mint szidalmazva – rászólt a balján ülő kisfiúra:

– Rendesen egyél!

Jobbján a kislány a babájával játszott, már végzett az első fogással. A négy ember pillantása ide-oda vándorolt, cikázott egymás között, eltéphetetlen hálót szőve közöttük. Annyira megnyugtató volt minden, hogy a nő álmában mosolygott.

A falakon házilag keretezett festmények függtek. Bár még sosem látta őket, pontosan tudta: ezek az ő képei. Naplementékben fürdő vízpartok, a sziklák között futó hegyi patakokon megcsillanó fény… Az asztalon heverő katalógus szerint kiállítása is volt egy galériában. „Ez lehet a Mennyország”, gondolta.

Talán felriadt egy másodpercre, valami kizökkenthette, mert új álomba került. Öregnek, fáradtnak érezte magát. Ez nem lehet, hiszen fiatal vagyok, előttem az élet… És mégis, a férje helye üres az ágyban, már évek óta mással él, a kislány nem babázik többé, mert elvetette az igazit, s többé már nem lehet, legfeljebb csak megint játékbaba. A fiú elesett a motorral, amit a tizennyolcadik születésnapjára kikönyörgött, és áthajtott rajta egy kamion. A festmények eltűntek a falról, a kis asztalkán a katalógus helyén újságcikk hevert, benne a szavak: „…dilettáns, gyenge, felejthető, értéktelen…”

Álom, csak álom, nyugtatgatta magát, pedig valódinak tűnt, mint az angyal. A nő belesikoltotta a párnájába:

– Vállalom, Uram!

Felriadt. Odakint valaki szöszmötölt, fejsze csattogását, fa reccsenését hallotta. Kellemes meleg volt, bárányok bégettek a közelben. Olyan meghitt, otthonos volt minden. Hangok is beszűrődtek. Egy idegen kiáltott:

– Jó úton jövök, ez már Názáret?

S a férje válasza:

– Az bizony, megérkezett, uram.

A nő szívét melegség öntötte el, belesuttogta a párnájába:

– Legyen nekem a te igéd szerint!

Ungváry Zsolt

Kiemelt képünk forrása a VaticanNews.