A megnémult lány Isten szeretetétől újra énekelt

A témát tárgyaló szakirodalom szerint a tradicionális kultúrákban a zene a gyógyítás központi eleme volt, spirituális jelenségnek és hídnak számított, amely összeköti a testet és a lelket, kapocs a fizikai és a szellemi világ között, s éppen ezért fontos szerepet játszott a gyógyító ceremóniák során (Harmat László – Tardy József: A gyógyító zene, Új Ember Kiadó, Budapest, 2013, 183.o.).

Nem az első alkalom volt, hogy egyházi iskolában tartsunk foglalkozásokat diákoknak a Váci Egyházmegye munkatársaiként. Ezeket a negyvenöt perces, interaktív előadásainkat egyszerűen csak „Jézusóráknak” neveztük el. A gitárunkat és a jókedvünket mindig magunkkal vittük.

Tapasztalatból tudtuk, hogy a humor és a zene kapukat nyithat meg az emberi szívben.

Az üzenet, amit át akartunk adni, csak ennyi volt: „Isten szeret téged is”. Rengeteg olyan gyerekkel találkoztunk ugyanis, akik még a legközelebbi hozzátartozóik figyelmét sem kapták meg odahaza. Emiatt sok szorongás, önvédelem jellemezte őket. Volt, aki önmagába fordult, és hallgataggá vált, mások a felszínes fecsegés és a feltűnősködés álcáját vették magukra.

A gitárok hangja és a dinamikus ének hamar új hangulatba öltöztette a napról napra ugyanolyan életteret. A tantermek falai felerősítették az ebben a szűk környezetben nyújtott előadást. A diákok meglepődve figyeltek: akiket „művészeknek” tekintettek, padközelségbe kerültek hozzájuk.

Megkezdett éneklésünk közben hamar „feltérképeztük” az osztályközösségen belüli erőviszonyokat. A „vezér” hamar elárulta magát, illetve őt a többiek, akik tekintetükkel engedélyt kértek tőle még arra is, hogy kinyilváníthatják-e tetszésüket a hallott dallal kapcsolatban. Ezért igyekeztünk a főembert magunk és az üzenet mellé állítani, de minimum egyértelművé tenni, hogy tiszteljük az ő mikrokörnyezetében betöltött vezetői tisztségét.

Tudtuk, hogy nem könnyű terheket hordoznak ezek a gyerekek. Sokuk olyan családból érkezik, ahol a szülők már nem élnek együtt, vagy még ha otthon is vannak, együttélésük kész gyötrelem. Személyes tragédiák és leplezett traumák néztek ránk a szemeikből, amelyeket egyetlen tanítási óra alatt orvosolni nagyjából lehetetlen. Ennek ellenére hittük, hogy legalább egy lépéssel közelebb kerülhetünk a gyógyulásukhoz.

Abban biztosak voltunk, hogy aki megnyílik a szeretet felé, elkezd majd énekelni. Elgördülnek az akadályok, a régi sebre gyógyír kerül. Az egyik kislány semmi áron nem akart egy hangot sem kiadni. Megkérdeztük, hogy miért, ám ő nem magyarázkodott. Csendben volt. Miután az órának vége lett, kértük, hogy csak ő maradjon, és nekünk hatszemközt mondja el hallgatásának valódi okát. A szűk és bizalmi társaságban be is vallotta: a többiek „fehér ogreként” csúfolják tejfölszínű bőre miatt. Miután buzdításunkra elismételte a megbocsátás szavait Jézus nevében, felszabadult, és az előre énekelt egyetlenegy hangot kristálytisztán visszaénekelte, majd pedig boldogan és felszabadultan búcsúzott el tőlünk.

Egy másik intézményben a kíméletlenül hamisan éneklő harmadikos kisfiú éppen ezt az előbbi megbocsátást gyakorolta velünk, mivel szülei elváltak. A szakításból nagy vesztesként ő került ki. Meglepődve tapasztaltuk, hogy miközben őszintén kimondja a megbocsátás szavait, az osztályból egy másik kisfiú, a tanterem másik felén keservesen jajgatva felsír. Megdöbbentett bennünket a mindenki számára hallható fájdalma. Megtudtuk, hogy a gyerek skizofréniában szenvedő apja az ő és a testvérei szeme láttára rendszeresen veri véresre a meztelenre vetkőztetett anyjukat a házuk udvarán. Az osztálytársa által kimondott megbocsátó szavak az ő lelkében is visszhangra találtak, és elkezdődhetett valamiféle pozitív belső átalakulás. A hamisan éneklő srác pedig kristálytisztán kezdett énekelni.

Minden ilyen alkalom felismerés és ajándék volt számunkra. Soha nem tudtuk, hogy milyen gyereksorsokkal fogunk találkozni. Sok esetben a külsejük és a viselkedésük mutatott árulkodó jeleket, de volt, amikor kívülről semmi sem látszott.

Jónak találtuk, ha valakit megszólíthattunk, aki, ha vállalkozott rá, rajta mutattuk be az osztálytársainak, milyen módon lehet bizalmat adni Isten szeretetének. Bizonyosak voltunk abban, hogy a meg nem bocsátott dolgok lezárják az utat ezelőtt a nagy jóság előtt. Annak befogadásához nyitott és nem haragvó szív szükséges.

Azt is tisztáztuk közösen, hogy Isten szava hallható a szívünkben. A lelkiismeretünk tiszta hangja szelíd, jóra indító, és számunkra a legjobbat akaró, ám mindig halkabb a saját vágyaink hangjánál, mert Isten nem lerohan bennünket, hanem csak kopogtat.

A „Jézusórák” elején pedig megállapodást kötöttünk: az őszinteség lett az alap. Fontos volt, hogy a közös igazodás érdekében mindenki bevallja, még nem ugyanazt a hangot énekli, mint amit mi megadtunk előzetesen. Az abszolúthoz való igazodást így akartuk az éneklés segítségével átélni. Sokan imitálják csak, mintha ugyanazt a hangot énekelnék, de egy teljesen más hang jön ki a torkukon – általában ők még menekülnek valami elől, vagy szégyellnek valamit.

Egy alkalommal kihívtunk egy kislányt, aki kicsit sem támasztott akadályt a felkérésünk ellen. Kértük, hogy énekelje vissza az általunk énekelt hangot. Egyetlen hangot csupán. Rázta a fejét, hogy nem. Ezen a ponton észrevettük, hogy nehezebb helyzettel állunk szemben. Egyikünk az osztállyal közbenjáró imába kezdett, ezalatt másikunk olyan intim lelki-családi kérdéseket is feltehetett a lánynak, ami a többiek füle hallatára esélytelen lett volna.

– Szeretsz ebbe az iskolába, osztályba járni? – kérdeztem, mire ő bólogatott. – Otthon is szeretnek téged? – folytattam, és erre is csak helyeslően válaszolt. – Elhiszed, hogy Isten mindennél és mindenkinél jobban szeret téged? – hangzott el a „mindent vagy semmit” kérdés, amelyre a kislány szintén nem mondott nemet. – Akkor kérlek téged, hogy azt a hangot, amit mindjárt énekelek, ismételd utánam – magyaráztam neki. Énekeltem a hangot, a kislány egyszerre kinyitotta a száját, és talán saját maga is csodálkozott, hogy énekel. Nem is akárhogyan!

Az addig imádkozó osztály hatalmas tapsban tört ki. Mi is nagyon örültünk, mert arra gondoltunk, bizonyára nagyon befelé forduló gyerekről lehetett szó, aki Isten szeretete miatt örömet és jóságot élhetett át. Egy közös énekléssel zártuk az órát, és a diákok kivonultak a szünetre.

Az órán is jelenlévő, az egész esetet végig szemlélő tanárok feldúltan érkeztek vissza hozzánk a tanterembe, és nekünk szegezték a kérdést: „Mit tettetek?”. Az őszinte ijedtségünk és a helyzettel szembeni értetlenségünk teljesen lebénított bennünket, ezért visszakérdeztünk: „Miért, mit tettünk?”.

A tanárok ezután részletesen elmesélték, hogy egy olyan kislányt szólítottunk fel és hívtunk ki, aki két évvel korábban tragikusan elvesztette a szüleit. A haláleset után a rokonság vállalta a nevelését, és mindent megtettek, hogy szeretettel vegyék körül. Ő viszont teljesen megnémult, egy hang sem jött ki a torkán. Az iskolában azóta nem tudták feleltetni, csak dolgozatokat, írásbeli felmérőket írattak vele, hogy mégis lássák, tudásában merre tart. 

– Most pedig elkezdett énekelni az órátokon, a szünetben boldogan ugrál az osztálytársai nyakába: nevet és beszél! – osztották meg a tanárok a meglepettségükből fakadó örömüket és csodálkozásukat. Isten nagyszerű munkáját látva, és magunkat egészen kicsinek érezve csak annyit feleltünk: „Dicsőség Istennek! Ez az Ő műve volt”.

„Az Úr lelke rajtam: ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, ő küldött engem, hogy (meggyógyítsam a megtört szívűeket), szabadulást hirdessek a raboknak, és a vakoknak megvilágosodást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat” (Lk 4,18).

Gável András, az Eucharist együttes vezetője