Fojtogató múlt – na de tényleg?

Asszongya: amerikai sztárpár esküvői képeit sorra törli több közösségi képmegosztó oldal is, miután egy civil szervezet szerint az esküvő helyszíne egy olyan ültetvény volt, ahol korábban rabszolgákat dolgoztattak. Hümm. A civil szervezet sérelmezi, hogy gyönyörűnek állítanak be egy olyan helyet, ahol korábban emberek ezreinek életét tették tönkre. Hümm. A szervezet hosszú távú célja, hogy senki ne kezelje romantikusan a déli ültetvényes történelmet, ahol rabszolgákat dolgoztattak az ott élők. Értjük.

Világos, szóval ahol borzasztó dolgok történtek, ott ne akarja valaki a boldogságos esküvőjét ünnepelni. Budapestre gondolok. Felröhögök. Ha nemhogy hazánkban, de azon belül is csak a fővárosban érvényesíteni szeretnénk ezt a kikötést, nem tudom, maradna-e olyan négyzetméter a városban, ahol elférne egy pap, meg az ifjú pár. Mert hát tudjuk, hogy a történelem során fellépő külső-belső konfliktusok rengeteg borzasztó dolgot eredményeztek, ezek sebeit Budapest sok esetben a mai napig magán hordozza. No de, erre valóban az a helyes válasz, hogy akkor ezeken a helyeken sohatöbbetsemmit?

Nem hinném, hogy ezek lennének a játékszabályok. Az idő úgy van kitalálva, hogy a múlt és a jelen éppen megfelelően össze tudjon fonódni. Minden mindenre hatással van, a múlt hol undorító csápjaival fonja körbe, hol melankolikus köpenyével borítja be a jelent, a most, a jelen viszont megadja a lehetőséget arra, hogy valami új, valami más, jó vagy rossz születhessen. Aztán ez a jelen is múlttá válik. Egyiket vagy másikat, múltat és jelent megfojtani saját behatárolt elképzeléseinkkel nagy hiba lenne.

Ez az ő körforgásuk, melynek mi a történelem formálóiként is csak mellékszereplői vagyunk.

Csak a példa kedvéért, nem tudom melyik a rosszabb: hogy emberek kizsákmányolásának helyszínén esküvőt tartanak, vagy hogy olyan divattá vált Auschwitzba kirándulgatni, mintha a bécsi karácsonyi vásárról lenne szó, gondolom igen profitáló a múlt kizsákmányolása is. Bár, hála az égnek, a civil szervezeteknek mindig minden eszükbe jut, mégsem gondolnám, hogy ördögtől való lenne a fájdalom, szenvedés és halál egykori helyszíneire sok idő elteltével boldog pillanatokkal tenni koszorút. Olyan ez kicsit, mint mikor a halotti tor során azért megjelenik a remény, az emlékezet és a kérlelhetetlen idő elfogadásának fuvallata is.

A múltra emlékezni kell, ha jól csináljuk, még tanulhatunk is belőle. De nem gondolnám, hogy gyászra és szenvedésre lettünk teremtve, az emlékezetnek pedig végső soron csak esztétikus hordozói régi épületeink, történelmi helyszíneink. A múlt sebei megmutatják nekünk, hogyan küzdött az ember mindig is az életért, a szabadságért. Belénk van kódolva.

Az emlékezés és az abszurditás párosítása azonban aligha szül jó dolgokat, egyre inkább úgy tűnik, meg kell tanulnunk jól emlékezni.

S nem elfelejteni, hogy ez nem a múlt megcsúfolása, csupán magunkban való helyretétele. Nem tudunk hátrafelé nézve előre haladni. Illetve tudunk, de csak lassan… és még hülyén is nézünk ki.