Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45
A Szovjetunióba elhurcoltak emléknapján Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/45-2019/20 címmel tartottak emlékkonferenciát az Országházban. A rendezvényt a Gulág-és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága szervezte, mely idén ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. A Társaság célja, hogy 20. századi történetünk ezen sokáig elhallgatott tragikus eseményeit jobban megismerhessük. Az Országház Felsőházi terme zsúfolásig telt a történészszakma képviselőivel és történelemszerető középiskolás diákokkal. Az egykor elhurcoltak közül Váradi Jenő túlélő is részt vett a rendezvényen.
Dr. Bognár Zalán, a Gulág-és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága elnöke köszöntőjét követően a konferenciát Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke nyitotta meg.
A nyitó előadást Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója tartotta, aki arról beszélt, hogy a GULAG és GUPVI táborokba jutott magyarok rabszolgasorsra kerültek. Rámutatott, a Szovjetunió saját állampolgárait sem tisztelte, munkatáborba küldött mindenkit, akit osztályharcos ideológia alapján veszélyesnek tartott.
A diktatúra, akkor is diktatúra, ha nem is akaszt minden nap, de akkor is mérgez.
Schmidt szerint a nyugati „limuzin-kommunisták” cinkosai és tettestársai voltak a Szovjetuniónak, mivel nem emelték fel hangjukat a táborvilágokban elkövetett kegyetlenségek ellen.
Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője előadásában a (hadi)foglyok létszámát igyekezett árnyaltabban bemutatni. Beszámolt arról, hogy a magyar kutatók nagyon nehéz helyzetben vannak, ugyanis rengeteg iratanyag eltűnt, megsemmisült a háború utolsó hónapjaiban. Hangsúlyozta, a fogolynyilvántartásra utaló dokumentációk a Népjóléti Minisztériumból, valamint a Hazahozatali Kormánybiztosság archívumából is eltűntek. A Vöröskereszt teljes iratanya ugyancsak eltűnt, sőt, elnökét, Gábor Áront a GULAG-ra hurcolták a szovjetek. Jelenlegi kutatásai alapján úgy véli, hogy az 1944-es magyar államhatárokon belül közel egymillió főt, katonát és civilt vihettek a Szovjetunióba háborús jóvátétel ürügyén.
Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese a szovjetekkel kollaboráló magyar „policok” 1944-45-ös tevékenységére világított rá. Elmondta, a Vörös Hadsereget kiszolgáló tolmácsok, helyismerettel rendelkező személyek segítették a munkára alkalmas emberek névjegyzékének összeállítását és összegyűjtését. A szovjet őrjáratok mellett felvonuló karszalagos „policok”, „vörös őrök” nem egyszer visszaéltek újdonsült hatalmukkal. Számos esetben a vagyonosabbakat tüntették el a településről, a magyar „policok” pedig ugyancsak részt vettek a szovjetek gátlástalan fosztogatásában is.
A szovjetekkel kollaboráló magyar policok a kommunista diktatúra alapját nem megelőlegezték, hanem kiegészítették.
Murádin János Kristóf, a kolozsvári Sapientia történész oktatója beszámolt arról, hogy az erdélyi magyarok és németek esetében sem tudunk pontos számokat arra vonatkozóan, hogy hányan jutottak szovjet kényszermunkatáborokba. Észak-Erdélyben az elhurcolásokat a szovjetek bosszúja is jellemezte, mivel a magyar hadsereg Torda közelében négy hétig tartotta fel a Vörös Hadsereget, mely támadásai során tizenháromezer főt veszített. Az elhúzódó előtörést túlerővel magyarázták a szovjet katonai vezetők, így a közeli települések, Torda és Kolozsvár magyar lakosságából megkezdődött a „hadifogolykiegészítés”. Kolozsvárról legalább ötezer magyart hurcoltak el, főleg az értelmiségiek közül. Murádin elmondta, Erdélyben – akárcsak Kárpátalján – a magyarok fogságba vitelének etnikai tisztogatás jellege is volt. A román szomszédok, értelmiségiek, az Észak-Erdélybe visszatérő adminisztratív dolgozók muszka-kisegítők voltak.
Murádin János Kristóf elmondta, kutatásai során fény derült arra, hogy az erdélyi magyarság legalább 39 szovjet céltáborba került, elsősorban a Donyec-medencébe üzemelő szénbányákba.
Több éves kényszermunka után azok a szerencsés erdélyi magyarok, akik túlélték a borzalmakat, még választhattak, hogy Erdélybe vagy Magyarországra szeretnének-e hazamenni. A többség Erdélyben kívánt maradni.
Később azonban nincs romániai megálló, csak Debrecenben álltak meg a szerelvények.
A konferencia résztvevői hangsúlyozták, több évtizedes lemaradásban van a kutatás, mivel a rendszerváltozás előtt a témával nem lehetett foglalkozni. Hozzátették, az oroszországi levéltárak segíthetnek elsősorban abban, hogy a GULAG-GUPVI táborokba hurcoltak történeteit jobban megismerhessük.
