Igazi életünk színtere a család. Példaképünk Bedő Imre

– Mit hoz magával Székelyföldről, milyen követendő példák kísérik élete során?

– Gyermekként a nővéremmel a Ceaușescu korszakban nevelkedtünk, felmenőim mind vidéki értelmiségiek voltak és a szüleim első generációs városba költözők. Az édesanyám az egészségügyben tevékenykedett, édesapámnak köszönhetően szoros kapcsolatban éltünk a földdel és a természettel és ezért nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Mindig volt valami munka a földön, amiben nekünk részt kellett venni otthon vagy a nagyszülőknél a mezőn, falun. 

A munka szeretetét mindenképp otthonról hozom. Érdemes megtapasztalni, milyen fantasztikus dolog elvégezni a feladatot és utána megpihenve büszkén érezni, hogy valami hasznosat tett az ember. 

Ugyanígy a felelősség is nálunk alapvető tényezőként volt jelen. Édesapám azt mondta, mindegy, mit csinálok az iskolában, csak őt ne hívassák be miattam. Ez azt jelentette, hogy ha bármilyen butaságot csináltam, azt én inkább elintéztem. Kiálltam, megoldtam, vállaltam érte a felelősséget. Nem voltak különösebb nagyobb büntetések hál’Istennek, pedig nagyon a „sűrűjét” éltük. Azt is tudtam, hogy ismerik jól az édesapámat a városban és nem játszhatok az egész család becsületével. 

Mi szabadjára voltunk engedve, felnőtt nem volt a játék ideje alatt a környéken és nekünk el kellett dönteni, hogy felmászunk-e a fára és ha igen, le tudunk-e jönni róla épségben. Vagy hogy éppen összebalhézunk-e a szomszéd gyerekkel, vagy sem, és ezek után délután képesek leszünk-e együtt játszani, mert nem volt más, aki az összezörrenéseket, a vitás helyzeteket megoldja helyettünk. Nagyon nagy lelki munka volt visszamenni abba a közegbe, ahol korábban nem elegáns módon oldottunk meg egy problémát és ki kellett békülni. A mi kezünkben volt mindennek a felelőssége és ez nagyon jó érzelmi intelligencia edzés volt, hogy tudtuk ennek mentén, hogyan kell bánni az embertársainkkal.

Azóta sem hárítok semmit a szüleimre, a környezetemre, mert nemcsak egy közmondás, hanem egyértelmű tapasztalat a „mindenki a saját szerencséjének a kovácsa”.

Nem a könyvekből, internetről tanultuk meg kezelni az embereket és az élethelyzeteket, hanem otthonról és az életből. Ezt ma muszáj tudatosan ismét megteremteni a gyerekeknek, mert másképp nem fog menni!

– Közgazdász végzettséggel rendelkezik, de mégis szilárd hivatástudattal igyekszik a férfi-nő kapcsolatok egészséges megőrzésén dolgozni, az igazi erkölcsi értékrendet átörökíteni az ifjú nemzedékek számára. Honnan származik ez az elkötelezett szolgálata a családnak, az erkölcsi normának?

– Talán a az én családszeretetem – ez kissé bután hangzik, mert úgy gondolom, mindenkinek a család iránti szeretet természetes kéne legyen –, a saját  családomból fakad. Másrészről meg jó lenne ha a közgazdaságtan ismét a közösség egészében gondolkodna, és ebben elengedhetetlen a jó ember felnevelése, a jó emberek közösségeinek kialakítása, az értékek ápolása, ami mentén ezek a gyökerek és közösségek kialakulhatnak. Ismét egy régi bölcsesség jut eszembe: a gyerek nevelése születése előtt húsz-harminc évvel kezdődik. Az otthon, a generációs értékátadás nem eshet a modern világ áldozatául.

Ma különösen nagy probléma, hogy a munkahelyet jónak láttatják, mintha ott a szülők virulnának és elemükben lennének, otthon meg fáradt emberek vitatkoznak.

Ha hazamennek az emberek a munkahelyükről áradoznak, hogy milyen jó napjuk volt, mert jött a külföldi vendég, sikeresek voltak a tárgyalások, csapatépítőn jártak. Vagy éppen az ellenkezőjét teszik, szidják a főnöküket és magasztalják magukat. De az otthoni feladatokba fáradtan látnak neki és azt a jelzést bocsátják ki önkéntelenül is, hogy ami otthon zajlik, az a szülőknek púp a háton. A család körül ellátandó feladatok miatti osztozkodással, vádaskodással, vitákkal meg észre sem veszik, milyen üzeneteket kódolnak az őket körülvevő gyermekeikbe.

Az én gyermekkoromban ilyen nem volt. Az én szüleim minket is bevontak a feladatokba, ezzel egymásnak is segítve. Nekünk teljesen természetes volt, hogy kivesszük a részünket a házimunkából. Mindenki tudta a feladatát, nekünk ez volt a természetes. Ez nem azért működött ilyen jól, mert édesanyám XXI. századi nő volt, hanem mert ez így volt rendben.

A gyerekek ma azt látják, otthon valami szörnyű dolog van és tudat alatt bevésődik, hogy ha majd felnőtté válik, akkor a munka lesz a sikerek és örömök helye, az otthon pedig a véget nem érő, kiégett viták terepe. Egy hihetetlenül rossz minta öröklődik át és ez arra is kihat, hogy hogyan alakul később a párválasztás, családalapítás.

A tudat alattiban az jelenik meg, hogy mindenhol jó, de a családi lét szörnyű, inkább hagyjuk. Nem kell óriási kutatásokat végezni, pszichológusok hadát kérdezni. Ha ma egy száz évvel ezelőtti írástudatlan, józan parasztember körülnézne, tudná, hogy ez az egyik legnagyobb demográfiai, közgazdasági, erkölcsi alapokat szétziláló métely.

Amikor elvégeztem a közgazdasági egyetemet, akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy ki is a közgazdász. A szakmában dolgozó barátaimmal is beszélgettem erről és valójában senki nem tudta megmondani. Emlékszem, volt olyan alkalom, amikor egy asztalnál ültünk 10-12 közgazdász és velünk ült a nővérem, egyedüli orvosként. Valaki viccesen megjegyezte: de jó, hogy legalább van köztünk egy valaki, aki konkrétan ért valamihez.

A közgazdász mihez ért konkrétan? Azt kezd magával, amit akar, az lesz belőle, amit ő maga felépít. Inkább egy személetmódnak tűnik, amiből vállalatvezető, marketinges vagy ügyintéző, közvélemény-kutató és pénzügyminiszter egyaránt lehet – némi speciális tárgyi tudással feldíszítve. Ez engem bántott és meg akartam határozni ezt az oldalamat is. Így jutottam el arra az alapállásra, hogy szakítok az uralkodó közgazdasági nézettel, ami szerint a döntéseink végén számok vannak és mindegy milyen áron de növelni kell a profitot, csökkenteni kell a beszerzési költséget.

Saját filozófiám szerint a közgazdasági döntések végén emberek, családok sorsok vannak.

Egyéni és közösségi tervek, vágyak, motivációk függnek tőlem – akár cégvezető, akár akadémikus, akár makroközgazdász vagyok. És a közgazdász az aki a közös dolgainkkal, a közös érdekünkben gazdálkodik!

– A köz javaival való foglalkozás vezérelte a keresztény erkölcsök védelmének hadseregébe?

– Ha a közös dolgainkkal nem jól gazdálkodunk, nem vagyunk tekintettel az emberekre vagy ez a dolog nem jelenik meg a közgazdasági döntésekben, akkor elvész a közös motiváció.

Én banki emberként, gyárvezetőként, saját vállalkozásaim sikerre vitelével bejártam az üzleti élet színtereit, és még azelőtt, diákkoromban része voltam a nagypolitikai életnek, amikor országos diákvezetőként tevékenykedtem. Ez idő alatt végig az körözött folyamatosan a gondolataimban, hogy mi célból is vagyok én a világon. 

De valahol – még diákként –, a kezdet kezdetén is már a közösség szolgálata feléfordultam, hiszen a közszolgálatot választottam egyetemi szakirányomnak is. A közösségi dolgokban mindig emiatt vettem részt és ezért szerettem diákmozgalmárként is és fiatalokat érintő törvénymódosításokért harcolni. Ez örökre meghatározta a felelősségemet, hogy mindenkit együtt kell kezelni és kivétel nélkül minden embert magunkkal kell vinni. 

Amikor az üzleti szférában tevékenykedtem arra ébredtem rá, nem mindegy, hogy milyen világba vezetem be a gyerekeimet. Azt tapasztaltam, hogy hullik szét minden, családok esnek szét, a gyermekeink jövője válságos, az erkölcsi értékek átadása annyira nem történik meg, hogy minden kezd felpuhulni és azzal indokolják mindezt, hogy ez a 21. század. Pedig ez sokszor a szülők menekülése, önigazolása, lustasága vagy felelőtlensége. Amit kiszolgálnak, alátámasztanak mindenféle magazinok, előadások. Hogy ne fájjon…

– Hogyan látja a család és a munka viszonyát?

Nagyon nehéz a mai világban megoldani azt, hogy a család és a munka jól összeférjen. Hogy mi a fontos, azon ma nem érdemes gondolkodni, mert egyetlen jó válasz létezik: a család az első! A munkahelyi megfelelésre annyi kényszer van, hogy csakis az tudja a minimális időt a családjára fordítani, aki egyértelműsíti ezt a döntést!

A munka nagyon erőszakosan jelenik meg az életünkben: vannak főnökök, vannak érdekek, muszáj pénzt keresni, hiszen ha nem, akkor miből fizetjük a számlákat. Azon nem kell gondolkozni, hogy a munka a fő prioritás-e az életben, mert azt beerőltetik az életünkbe. Azt kell eldönteni, hogy emberként miért születtünk. És ha vasmarokkal tartjuk, hogy „első a család”, az időbeosztásunkban még akkor is éppen csak törekvésként fog megjelenni ez a prioritás!

Amikor családot alapítottam, rájöttem, hogy ezzel külön kell foglalkozni, mert az emberek többsége behunyja a szemét és sodródik a munkahelyi erőszak alatt, mert azt így is, úgyis végezni kell és emiatt az életük összes többi részét elengedik. Sokan úgy élnek, hogy a munkahelyen muszáj ott lenni, de a többi területen csak kínlódnak.

Mondjuk ebben nagy különbség van a nők és a férfiak között, mert a férfiak végső soron csak a munkahelyeken vannak jelen – tisztelet a kivételnek –, a nők meg emberfeletti erőfeszítéseket tesznek, hogy helytálljanak mindkét fronton, a munkahelyükön és a családban. Szükségük van, lenne a segítségre, óriási nyomásban élnek, hogy az életük egyik legfontosabb része kb. beszorul este 7 és 10 óra közé. Ebben a három órában két ember teljes vállszélességére szükség van. Annyira leszűkült az idő, ami alatt azzal foglalkozhatunk, amire igazán születtünk, hogy minimum két ember kell a helytálláshoz.

Régebben azért kellett két ember, mert sok fizikai munka volt. Most meg azért kell két ember, mert egyrészt sok pénzre van szükség az életszínvonal fenntartásához a számlák világában, másrészt az értékátadásra olyan szűk időkeret van, hogy osztozni kell minimum kettő embernek a feladatokon, mert az egyik hanem bele fog szakadni.

Ezen felül

ha a magánéletben boldogulni bíró felnőtteket akarunk gyermekeinkből, akkor kell nekik egy férfi-, egy női és egy férfi-nő együttműködési minta – ami nélkül biztos boldogtalanság vár rájuk.

Ha nem sikerül időben visszavinni a munkahelyekről a férfiakat a családi feladatokba, a gyerekek nevelésébe, az otthon fenntartásába, akkor a nők is feladják és a munkahelyeket, illetve a jutalmazó fogyasztást választják. Fontos, hogy a nők mellé kell visszavinni a férfiakat a családba és nem a nők helyett! És mindezt hamarabb mint gondoljuk. Pár évünk van!

Fotók: Vasárnap.hu