Benső utazás egy gyógyítóval mindannyiunk Tábor-hegyére
Akárcsak a mi Tokajunk, a hegy lenyűgöző látványt nyújt, de még inkább nagyszerűbb panorámát kínál annak, aki tetejéről néz szerteszéjjel. Nem csak a környék falvaira és a tóra nyílik kiváló rálátás, hisz tiszta időben egészen a tengerig ellátni. 
A magát csak Emberfiának nevező férfiú e hegyen élte át nap mint nap a sötétség fénybe fordulásának katartikus élményét. Barátainak később a Napról aztán soha nem pusztán mint egy „égitestről”, hanem annál sokkal többről beszélt: „így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti Napját jókra is, gonoszokra is”, vagy mint saját Napjaként említi a Napot: „Ábrahám, a ti atyátok örült, hogy megláthatta Napomat”. Azok pedig, akik majdan részesei lehetnek Isten országának, „úgy fognak ragyogni Atyjuk országában, akárcsak a Nap”.
A helyet Tábor-hegynek nevezik, a közeli várost Názáretnek, a tó pedig a Genezáreti-tó, ahol Jézus egykor tanított, gyógyított, példát adott. E hely a hagyomány szerint az ő megdicsőülésének és mennybemenetelének is a helyszíne – írja Buji Ferenc Az elfelejtett Evangélium, a názáreti Jézus elveszett tanításai című munkájában. 
Buji Ferenc e könyvében rámutat arra, hogy az Emberfia életének szinte minden egyes döntő pontja valamiképpen a hegyekhez kapcsolódott.
Hegyen választotta ki tanítványai közül a Tizenkettőt, legfontosabb beszédét, a Hegyi beszédet hegyen mondta el, színeváltozásának színhelye ugyancsak egy hegy magasa volt, feltámadása után hegyen vett végső búcsút tanítványaitól. De jeruzsálemi tartózkodása alatt sem hanyagolta el a hegyeket: ott is megtalálta a maga hegyét. Lukács leírja, hogy „nappal a Templomban tanított, éjszaka pedig kiment az Olajfák hegyére, és ott töltötte az időt” – bizonyára gyakran imádságban és virrasztásban. Itt, az Olajfák hegyén mondta el utolsó, testamentumszerű beszédét, és elfogatása előtti utolsó éjszakáját is e hegyen töltötte imába merülve. Az evangéliumok hangsúlyozzák, hogy mindig kora reggel ment vissza a városba, illetve a Templomba, hogy újra tanítson. 
Még mindig Buji Ferencnél maradva, azt írja könyvében, hogy „a hegy mindig is ősi szimbóluma volt a távolságnak és a közelségnek, a közeledésnek és a távolodásnak: a földtől való távolságnak és az éghez való közelségnek – a földtől való eltávolodásnak és az éghez való közeledésnek. Aki felmegy a hegyre, az maga mögött hagyja a világot gondjaival és örömeivel, aggodalmaival és szórakozásaival együtt. A hegy a magány, az egyedüllét és a csönd különösen intenzív állapotát kínálja – márpedig
a magány és a csönd Isten két nagy erejű szövetségese e földi világban. Minél nagyobb a magány, minél nagyobb a csönd, annál intenzívebben nyilvánul meg az isteni jelenlét.”
Csak aki meghitt barátságot kötött a hegyek magányával és csöndjével – írja Buji Ferenc – az mondhatja: „Mondom nektek: az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon” (Mt 12,36).
Az Emberfia e hegyek magányába és csöndjébe való elhívó példájának azonban van egy ádáz ellensége, erről pedig egy Perben az ördöggel című filmből értesülhetünk, amiben ezúttal teljes őszinteséggel maga a Sátán (Lucifer) tesz beismerő vallomást.
„Mindent tudok rólatok, mindenkiről közületek. Figyellek benneteket. Akarjátok tudni az igazságot? A valódi, őszinte igazságot? Élvezem, ha tönkre tehetem a világot. (…)
Én teremtettem a lármát, és milyen ostobák vagytok, hogy szeretitek azt!
Az emberek szeretik a zajt, amit én teremtettem. Az autóriasztók, a motorkerékpárok, a kipufogók zaja, éjszakai klubok, gengszter rap, techno zene, kitaláltam mindent, ami csak zajt bocsájt ki. És tudjátok, miért? A zaj távol tartja a gondolataitokat Istentől.”
Csend és lárma, szüntelen imádság bensőnk vertikális magasságaiban, önként vállalt belesimulás fontoskodásaink zajos horizontális síkjaiba, úgy tűnik, ezek a modern életünk valódi ellentétpárjai, valós döntési alternatívái. Nagyon kevés manapság közöttünk az igazi csöndet kereső hegyre járó, akik az Emberfia nyomában bátrak nap mint nap a maguk Tábor-hegyére felmerészkedni. Megrendítő, ha egyszer-egyszer újra hírt kaphatunk róluk, vagy hírt adnak néha a maguk „hegyi” tapasztalataikról.
Ilyen hegyekre járó honfitársunk, dr. Csókay András magyar idegsebész, akit az 1998-ban általa kifejlesztett éralagút-technika tett világszerte elismert szaktekintéllyé. Ő arról tett többször tanúságot, hogy hivatása és imaélete egy, gyakran misztikus élményei juttatják őt olyan szakmai felismerésekhez, amelyeket csupán személyes erőből egészen biztosan nem tudott volna megoldani.
E meglehetősen szabálytalan életpályájú szakember 1975-től 1980-ig a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki karán tanult, majd a hivatását az 1980-ban megszerzett diplomájával mérnökként kezdte el, de 3 év múltán pályát módosított, és 1983 és 1989 között a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen tanult, ahol 1989-ben szerzett orvosi diplomát. Az ország számos kórházában dolgozott, jelenleg a Magyar Honvédség Egészségügyi Központ idegsebészeti osztályának vezető főorvosa, ahol ma is kamatoztatja gyógyításai során az általa kifejlesztett két innovációs műtéti technikát: az agyi érvarrást és az új tumorkezelési technikát.
Neve az elmúlt hónapokban azzal került a címlapokra, hogy nyáron a dakkai katonai kórházban a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány harmincöt fős magyar orvoscsapatával 30 órás műtéttel sikeresen szétválasztotta Rabeját és Rokeját, a bangladesi sziámi ikerpárt. 
Személye a laikus nagyközönség számára – a hálás, gyógyult betegein és a szakmai körökön túl – hitvalló előadásai és kilenc hitről, magyarságról, gyógyításról szóló könyve által vált ismertté.
Könyvismertetőnk ezúttal a szerző tizedikként, 2019-ben a Szent István Társulat gondozásában idén immár ötödik kiadásban megjelent Idegsebészet és hétköznapi misztika – „Jól látod, apu!” című munkáját ajánlja olvasóink figyelmébe.
Csókay András az előző írásaiban már megindító nyíltsággal meggyónta olvasóinak, hogyan késztette őt a budapesti domonkos templom feszületének Jézusa a bűnös életvitele elhagyásához. E kötete elénk tárja lelki fejlődése azóta megjárt útjait, amelyek végül egy második megtéréséhez vezették el őt. Ezen utak egyik tragikus stációja volt tízéves kisfia elvesztése, és annak minden fájdalma, depressziója. E könyvében a benne lezajló folyamatokról számol be másoknak való tanulságul, minden magamutogatás nélkül. 
Olyan könyvet tarthat a kezében az olvasó, amelyet bárhol fel lehet ütni, mert mindenhonnan a szerző „hegyi” elvonultságai közepette kapott misztikus élményeiről szól, az éjszaka sötétje utáni első napsugarak sütnek az arcunkba. Minden sora biztatás arra, hogy járjunk mi is bátran a hegyek csöndjébe, s ehhez a mindennapokban még Tábor-hegyre sincs szükségünk. Bárhol fellapozhatjuk a kötetet, és ehhez hasonló tapasztalatokról olvashatunk:
„Nem vagyok egyedül! A szürke hétköznapok színessé válnak! Jézus mindenhova elkísér. Ez a hétköznapi misztika. Csodálatos! Mindenhol velem van. A műtőasztalon is, akár betegként, akár operáló orvosként. A halál küszöbén is velem van. Sőt, nemhogy velem van, bennem van! Reggel felkelek, főzöm a kávét – velem van! Megyek a munkába – velem van! Bántanak – velem van! Öröm ér – velem van!
A felszínes kereszténynek jó hallani: »a templomban van«. Így vasárnap »letudom« a vallást, nem zavarja hétköznapjaimat. Tisztes távolság tőle, ez a lényeg, hiszen ha bennem él, elveszi a magányomat, de felkavar, ha rosszat teszek. Ez pedig probléma, ezért inkább nem akarom felfedezni a bennem élő Jézust. Ez a nagy baja különösen a fiatalságnak, de úgy általában a felnőtteknek is. 
Öleljük vissza a bennünk élő Istent, ebből fakad az igazi boldogságunk, így alakul önbizalmunk, így születünk meg!
A hit nem elméleti kérdés, nem parancsok megtartása, és nem is tan. Nem betű szerint való élet, hanem Lélek szerint való élet.
Csak a Jézussal való kapcsolatban láthatom a tanokat helyesen. Különben farizeus leszek, megjelenik a külsőséges vallásosság, »a jobb vagyok, mint a másik« hamis biztonsága.”
A könyv egy szenvedő ember bátor tanúságtétele, aki szeretné hozzásegíteni embertársait a feltámadt Krisztussal való egyesült élethez – különösen azokat, akiket nagy veszteség ért vagy nagy nehézségek között élnek. De hát melyikünk nem?!?
