Szabadságharcosok ezreit gyilkolta le a föld legnagyobb szárazföldi hadserege
A főváros utcáin bíztak az USA szócsövének számító Szabad Európa Rádió ígéretében, hogy a nyugat nem hagyja ismét magára a magyarokat. Ugyanakkor már nem bíztak saját politikusaikban, azok ígéreteikben. Túl késő volt arra kérni a magyar népet, hogy higgyen a kommunistáknak. Pedig október 28-án egy szovjet delegáció látszólag megállapodott Nagy Imrével és kormányával egy Tito-szerű rendszer, tehát a „lengyel útnál” is kedvezőbb kommunizmus kialakításában. A forradalomnak azonban már ez is kevés volt. Ki akartak lépni a Varsói Szerződésből. Szabad Magyarországot akartak!
Karnyújtásnyira a szabadságtól
Alexis de Tocqueville fogalmazta meg jól: „…a tapasztalat azt mutatja, hogy egy rossz kormány számára a legveszélyesebb pillanat akkor következik be, amikor megpróbálja magát megreformálni. (…) A reform ekkor csak arra alkalmas, hogy megmutassa az embereknek, mi az, ami még mindig elnyomja őket, s ami most még kevésbé elviselhető”. Ennek nyomatékosításában kitűnő segítsége volt a saját életüket feláldozó szabadságharcosoknak a Szabad Európa Rádió. Még október 29-én is – tehát egy nappal a szovjetekkel történő tárgyalás után – ellenséges hangvételű adásokat közöltek Nagy Imréről és kormányáról: „Nagy Imre és hívei a trójai faló történetét akarják feltámasztani modernizált formában. Tűzszünetre van szükségük ahhoz, hogy a hatalmon levő budapesti kormány minél tovább a pozíciójában maradhasson. Azoknak, akik a szabadságért harcolnak, egyetlen percre sem szabad szem elől téveszteniük, hogy a kormány tervei ellenük vannak”.
A forradalom hevében égő Magyarország ekkorra már csak a szabadságra, a szabad választásokra, a többpártrendszerre, a tisztességes bírósági eljárásokra tudott gondolni. Így, amikor október 30-án Nagy eltörölte az egypártrendszert, és koalíciós kormányt alakított az utolsó szabad választásokon részt vevő valamennyi demokratikus párt képviselőiből, a szabadság karnyújtásnyira került. Bár a Szabad Európa Rádió még ezt sem találta elég meggyőzőnek, arra kérte az embereket: „Ne akasszátok szögre fegyvereiteket!”.
„Természetesen nem alkalmazhatunk erőszakot”
Másnap Dwight D. Eisenhower amerikai elnök ennek ellenére békülékeny hangot ütött meg, és kijelentette, hogy Kelet-Európa szovjet uralmának megszüntetése végett „természetesen nem alkalmazhatunk erőszakot”. Ezt az üzenetet, illetve annak tényét, hogy Hruscsov megindította Budapest felé a tankokat, a Szabad Európa Rádió már nem közölte. Ekkorra a magyar-szovjet (ma ukrán) határhoz értek az ide vezényelt tankok, és a korábban visszavonulást színlelő alakulatok is megfordultak, majd elkezdték körbekeríteni Budapestet, és elfoglalni az ország nyugati felét.
Nagy Imre a fegyveres agressziót látván november 1-én úgy döntött, hogy kilép a Varsói Szerződésből, és kinyilvánítja az ország semlegességét, hogy az ENSZ-hez fordulva segítséget kérjen a nyugattól, a nagyhatalmaktól.
Ezzel egy időben a kimerült és felszerelés nélkül harcoló szabadságharcosoknak megtiltotta, hogy szembeszálljanak a szovjetekkel. November 2-ra már 17 szovjet hadosztály tartózkodott Magyarország területén. Nagy újabb próbálkozásokat tett az ENSZ felé, de segítséget nem kapott. Eközben újra megindultak a szovjet-magyar tárgyalások, de november 3-án a megbeszélés közepén belépett a KGB vezetője, Ivan Szerov, és a teljes magyar delegációt, valamint a magyar kormány több tagját is letartóztatta. Köztük volt Maléter Pál honvédelmi miniszter is, akit később Nagy Imrével együtt kivégeztek.
Csapataink harcban álltak
November 4-én megindult a támadás. A világ legerősebb szárazföldi hadserege készült összeroppantani egy 9 milliós népet, ami még a II. és az I. világháború borzalmait sem heverte ki. A világ eközben semmit sem csinált. Hajnalban Nagy Imre ezért elmondta híressé vált rádióbeszédét: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”.
Felmerülhet a kérdés, hogy hol volt a nyugat? Washingtonban, Londonban, de Párizsban is egy csapásra mindenki a szabadságról, a felszabadításról beszélt. Ráadásul dollármilliókat öltek abba, hogy a volt keleti tömb országait tájékoztathassák a kommunizmus bűneiről. Újságokat, rádiókat, sőt a későbbi ellenállás alapjául szolgáló és háborúban bevethető katonai hálózatokat tartottak fenn. Mindezen felül a nyugat folyamatosan táplálta a Szabad Európa Rádión keresztül a szolidaritás illúzióját. Ráadásul John Foster Dulles amerikai külügyminiszter még október 27-én is úgy fogalmazott, hogy az USA nem teszi függővé segítségét attól, hogy a keleti tömb országai „milyen társadalmi forma mellett kötelezik el magukat”.
Magyarán az amerikai mintájú demokrácia nem volt előfeltétele a segítségnek, a lényeg: az ellenállás volt. Hiszen amíg a Szovjetunió gyengül, az USA erősödik. Ennek megfelelően az amerikai propaganda az utolsó pillanatig a magyar ellenállást méltatta. A büntetőjogban ezt úgy mondanák, „felbujtottak” minket.
Washington egyszer sem figyelmeztette az oroszokat
Bár október 27-én az USA tett egy tétova lépést, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában napirendre vegye a „magyar helyzetet,” az igazság az, hogy Moszkva egyetlen alkalommal sem kapott figyelmeztetést Washingtontól. Lekötötte a nyugatot a szuezi válság, és annak a gondolata, hogy elkerüljék a III. világháborút. Ezért a szovjet hadsereggel még további egy hétig szemben álló szabadságharcosoknak, vagy a bebörtönzött tízezreknek se segített. Hiába kérte azt a kormány utolsó, a parlamentben tartózkodó tagja, Bibó István: „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében”.
Nem mutatták meg. Nem hoztak bölcs és bátor döntést. Magyarországot magára hagyták, mint már oly sokszor. A forradalmat vérbe fojtották. 1956. november 11. után, amikor az utolsó budapesti csapatok is elestek Csepelen, a szovjetek által választott új kommunista Kádár János vezetésével megkezdődött a megtorlás. Több mint 400 embert végeztek ki, további 21 ezret börtönöztek be, több mint 16 ezret internáltak, és közel ezer főt szovjet kényszermunkatáborokba küldtek. Az ENSZ közgyűlése csak 1958. december 12-én fogadott el egy közös nyilatkozatot, amelyben elítéli a szovjet katonai megszállást és a magyar nép elnyomását.
Bűntudatra ébredt a Nyugat
A szovjet propaganda és a keleti blokk – Lengyelország kivételével – fasiszta ellenforradalomként bélyegezte meg a magyar szabadságharcot. A magyarokkal szimpatizálókat bebörtönözték és elítélték. A legsúlyosabb következményeket Romániában szenvedték el a többnyire magyar nemzetiségű tüntetők, szolidaritásukat kifejező egyszerű emberek. Egyedül Lengyelországban maradtak megtorlás nélkül a sok ezer fős gyászfelvonulások.
A nyugati világ közvéleménye eközben bűntudatot érzett, és igyekezett segíteni a közel 200 ezer menekültnek, szabadságharcosnak, de az otthon maradt magyaroknak is. Segélyszállítmányokat, adományokat gyűjtöttek. Ezek közül talán a legismertebb az Elvis Presley által szervezett koncert, amelyről az Ed Sullivan Shownak köszönhetően szinte az egész nyugati világ tudomást szerezett.
Később még a Time címlapjára is a névtelen magyar szabadságharcos került, de talán a francia Le Figaro fogalmazta meg legjobban a nyugat érzelmeit: „Sztálin feltámadt. Sztálin soha nem halt meg igazán. Ne legyenek kétségeink! A megtorlás nem várat magára. De a Szovjetunióra ezúttal olyan csapást mértek, amelyből sohasem fog teljesen magához térni”. Ez igaz. A magyarok ütöttek először nagyobb rést a vasfüggönyön, ez segítette hozzá a Szovjetuniót későbbi felbomlásához. ’56 gondolkodtatta el először a nyugati baloldalt az emberarcú kommunizmus illúziójáról, a magyar szabadságharcosok rántották le végleg a leplet a Szovjetunió igazi arcáról. Ugyanakkor a világ végignézte, ahogy több ezer szabadságharcost gyilkol le a föld legnagyobb szárazföldi hadserege, miközben 12 éven belül másodszorra szétlőtték a világ egyik legszebb városát.
Megszoktuk
Nem jó ezt leírni, de megszoktuk. Megszoktuk, hogy nem számíthatunk segítségre, hogy a történelem mostohán bánik velünk. Reálpolitika vagy értékeken nyugvó külpolitika ide vagy oda. Azt hiszem, ez az a pont, amit az Elbától nyugatra végleg nem értenek.
Ne építsünk hamis identitást magunknak, annak az Európának vagyunk a része, amely hagyta, hogy vérbe fojtson minket egy kommunista diktatúra, majd rá hatvankét évre a diktatúrákra emlékeztető vádakkal illetnek minket az Európai Parlamentben. Több mint ezer éve éljük túl kelet és nyugat határán a történelem összes viharát. Számunkra már ennyi is elég lehetne a büszkeséghez, de szerencsére másból is tudunk meríteni. Magyarnak lenni talán annyit jelent, mint büszkének lenni, és mindig talpra állni. Magyarországon úgy tartjuk, hogy ha a hősöket nem feledjük, mindig lesznek újak. Ehhez tartjuk magunkat.
(A cikksorozat előző része itt olvasható. Folytatjuk!)
