A Nyugat nem értette, mára pedig talán el is felejtette 1956-ot
Pár éve történt Luxembourgban egy franciaórán, hogy fiatal értelmiségiekkel beszélgetve rá kellett döbbennem: nem ismernek minket. Előbb elsorolják Európában az USA legutóbbi tíz elnökének nevét, mint hogy hallottak volna arról, mi történt Magyarországon 1956. október 23-án.
Akkor megfogadtam, hogy megírom egyszer a magyarok történetét a szabadságról és arról, hogy miért van történelmi jogunk küzdeni érte, még akkor is, ha már az Európai Parlament is hangosan kiabál velünk.
Velünk, akik Európa szabadságáért küzdöttünk. Velünk, akiket nem is ismernek, de elítélnek.
Ahogy a magyar történelemben már oly sokszor, minden Lengyelországban kezdődött. Władysław Gomułka, a kegyvesztett haladó szellemiségű – bár később keménykezűvé vált – kommunista diktátor 1956. október 20-án visszakerült a hatalomba, miután százezrek tüntettek a kommunizmus terrorjával szemben. Hruscsov már megindította a tankokat Varsó felé, de a tárgyalásaik során rájött, hogy elkerülheti a forradalmat, ha Gomułkát visszahelyezi.
Másnap Gomułka olyan lángoló beszédet tartott, hogy az egész világ arról beszélt – és a szovjetek ezt hagyták. Meghirdette a kommunizmus „lengyel útját”. Egy emberarcúbb diktatúrát, amely immár igyekezett jólétet is biztosítani népének és a politikai rendőrséget sem használta a mindennapi kínvallatásokra, kivégzésekre. Ez a beszéd eljutott a magyar egyetemistákhoz is, melynek hatására október 23-án kitört a népharag Budapesten.
Egyetemi hallgatók követeléseiket tartalmazó röplapokat osztogattak az utcákon, amelyekben már jóval többet követeltek a Lengyelországban kivívott reformoknál. Követelték a szólásszabadságot, Rákosi Mátyás korábbi sztálinista vezető és társai bíróság elé állítását, valamint a szovjet csapatok azonnali kivonását. Ezenfelül a Gomułkához hasonló szellemiségű reformkommunistát, Nagy Imrét akarták újra Magyarország miniszterelnökének.
Bár Nagy Imre is kommunista volt, látta a szükséges reformok fontosságát. A magyar nép pedig elhitte ezt a szándékát.
Részben azért, mert Nagy 1953 és 1955 közt miniszterelnökként egyszer már megváltást hozott Rákosi Mátyás rémuralma alól. Részben pedig, mert az emberek féltek a Rákosi-korszak visszatértétől.
Henry Kissinger írta nagyon találóan, hogy: „Az 1930-as években Sztálin az 1849-ben a cári hadsereg által zsákmányolt magyar zászlókért cserébe váltotta ki Rákosit egy budapesti börtönből. Sok magyarnak jó oka lett volna arra, hogy megbánja ezt a cserét, amikor Rákosi a Vörös Hadsereggel tért vissza, és olyan elnyomó rendszert hozott létre hazájában, amely még a sztálinista mérce szerint is szigorúnak volt tekinthető”. Az is jól mutatja Rákosi kegyetlenségét, hogy személyesen Berija váltotta le, miután már Moszkva sem tudta jó szemmel nézni „Sztálin legjobb magyar tanítványának” rémtetteit.
1953 nyarára több mint 40 ezer ember volt politikai okokból bebörtönözve.
Az akkor 9 milliós Magyarországban több mint 1 millió embert vontak politikai okokból hatósági eljárások alá.
Több tucat munkatábort hoztak létre, ahol százak haltak meg származásuk vagy politikai hovatartozásuk miatt. Megváltoztatták az ország alkotmányát és címerét is. Évszázados hagyományokat megszakítva szovjet mintájú gazdaságokat próbáltak kiépíteni, amivel nyomorba taszították a magyar vidéket és mezőgazdaságot. Ezt csak tovább tetézte a rendőrterror, amelynek köszönhetően senki sem érezhette magát biztonságban. Rendszeressé váltak a letartóztatások, az indok nélküli éjszakai razziák, melyek során halálra verték az ártatlan kiszemelteket.
Ezt az időszakot hívták Rákosi-korszaknak. A történelem egyik legkegyetlenebb időszakának, melyet Pol Pot, Sztálin és még néhány diktátor kegyetlensége múlt csak fölül.
Ezzel szemben nyugaton kávéházakban folytak beszélgetések az emberarcú kommunizmusról. Voltak, akik jobb híján könyvélmények alapján próbálták rekonstruálni a pusztító ideológiát, hogy aztán tömegek szimpatizáljanak vele. Ezek után nem csoda, hogy a nyugat nem értette, mára pedig el is felejtette ’56-ot.
Folytatjuk!
Fotó: MTI/Mohai Balázs
