Földönfutó székelyek I.: 75 éve menekültek a bukovinai székelyek Bácskából

Bukovinából Bácskába

A ’40-es évek elején felerősödött az anyaországi politikai és társadalmi szándék a bukovinai székelyek ezeréves határon belülre telepítésére, ám az hosszú ideig kérdéses volt, hogy Magyarországon belül hova is kerüljenek. A székelyek sokáig úgy tudták, hogy Horthy Miklós kenderesi birtokára érkeznek. Habár nehezen váltak meg saját otthonaiktól, őseik sírjaitól, bíztak Horthy Miklós kormányzó hívószavában, és örültek, hogy ismét magyar földön élhetnek. A második világháború eseményei, valamint Jugoszlávia német megszállása azonban jelentősen megváltoztatta a korábbi elképzeléseket. Hat nappal Jugoszlávia német megszállása után, 1941. április 11-én Magyarország – megszegve az előző évben Jugoszláviával köttetett örökbarátsági szerződését – megkezdte hadműveletét déli szomszédja ellen, így az április 17-én kapitulálni kényszerült. Német engedéllyel hazánk visszakapta a Muravidéket, Muraközt, a baranyai háromszöget és Bácska térségét, ahol közel 4200 székely családot telepítettek le. Elsősorban Szabadka, Topolya, valamint Újvidék környékén leltek új otthonra a székelyek. Az 1941-es magyar-román államközi megállapodás szerint sem állatállományukat, sem termelőeszközeiket nem vihették magukkal. A székelység kemény munkával alakította ki élőhelyét. Új növénykultúrák termesztésére álltak át, elsősorban a gabonára és a kukoricára. A délvidéki földek gazdag termésének azonban sokáig nem örülhettek, ugyanis a Vörös Hadsereg előretörésével 1944 októberében a német és magyar hadsereg visszavonult, így a székelység is védtelenné vált.

Kiűzetés az új otthonból

Október 8-ára a szerb partizáncsapatok előtörése miatt megkezdődött a magyar közigazgatás visszavonása. A kiürítés a székely telepesfalvakat is érintette, a menekülési parancs kidobolása után a székelységnek csak pár órája maradt arra, hogy összepakoljon és elinduljon észak felé. Az evakuálás váratlanul érte a székelyeket, akik bútoraikat, ruháikat és jószágaikat is hátrahagyni kényszerültek. Csekély élelemmel, hiányos ruhákkal, teljesen szervezetlenül indultak neki az ismeretlennek. Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva egykori népe – közel tizennégyezer ember –  indult szegényes szekereken, illetve gyalogszerrel, egy-egy tehenet hajtva az ország belseje felé. 1944 október végére az Alföld csatatérré vált, így a menekülő székelység igyekezett minél előbb a Dunántúlra kerülni. Többen kísérelték meg a nem minden veszély nélküli átkelést komppal Baja térségében. Mások viszont a szovjet csapatok megérkezése előtt a dunaföldvári hídon igyekeztek nyugat felé. A tömött országutakon a menekülő civilek többször váltak légitámadás célpontjaivá is. Az embertelen körülmények között tartó menekülés elsősorban az időseket és gyermekeket viselte meg. Többek számára elviselhetetlennek bizonyultak a fizikai és lelki megterhelések, hogy ismét elvesztették mindenüket. Számos visszaemlékező beszámol arról, hogy menekülés közben sok elutasítás érte őket. A kismányoki Erős Brigitta arról ír, hogy

„Olyan rossz volt akkor az emberiség, hogy még vizet sem adtak. Olyan magos kerítések voltak, hogy be sem lehet látni. Be voltak a kapuk mind zárva, hiába zergettük, hogy adjanak egy pohár vizet, nem adtak”.

Nem egy esetben még a szekereken vajúdó és szülő nők sem kaptak segítséget. Egy-egy faluba beérvén az újszülötteket is hiába szerették volna megfüröszteni, nem engedték be őket.

„Miféle népek maguk, hogy még ilyenkor is gyermekeket csinálnak?!” 

– hangzott a bezárt ajtók mögül a válasz. A visszaemlékezők a sok-sok nehézség és elutasítás ellenére örökké hálával emlékeznek meg azokról, akik némi élelemmel, szállással vagy pár kedves szóval és útbaigazítással segítették őket. A székely családok a következő hetekben elszóródtak a Dunántúlon, sokak Zala megye legnyugatibb széléig menekültek, és ott várták ki a háború végét. Ínséges hónapok után 1945 májusában kezdődött a bukovinai székelyek újbóli letelepítése, elsősorban Tolna és Baranya vármegyékbe, ahol a Magyarországról kitelepített svábok házait kapták meg, majd számos megpróbáltatás után végül otthonra találtak.