Barta Ágnes: A sikerélmények bátrabbá tettek

– Nyáron „nincs” színház, de nektek ilyenkor sem áll meg az élet, igaz?

– Júliusban mutattuk be a Vízkereszt, de amúgy mindegy című előadást a Sztalker csoporttal, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila rendezett. A csapattal bejártuk az országot.  A gyulai bemutató után Viszákon játszottunk, majd Szarvas Józsinál a Kaszás Attila Pajta Színházban, az Ördögkatlan fesztiválon, Zsámbékon és Szentendrén. Aztán nyáron lehet forgatást vállalni, szóval bizonyos szempontból még intenzívebb a dolog, mert nincs meg az a rendszer, mint évad közben.

– Nehezen találod meg az egyensúlyt?

– Most olyan időszakon megyek keresztül, amikor egy sor eldöntetlen kérdés és mindenféle kétségek kavarognak bennem. Keresem a válaszokat, de egyelőre még nem találom őket.

– Milyen kérdések vannak benned?

– Úgy kell-e csinálni a dolgokat, ahogyan teszem, érdemes-e ezt vagy azt tenni, vajon ez lesz-e az, ami hosszú távon is meghozza számomra a boldogságot? Sokszor előfordul, hogy azt hiszed, vágysz valamire, és amikor megkapod, rájössz, hogy egészen mást keresel.

– Az erdélyi Zilahon töltötted a gyermekkorodat. Miért költöztetek Magyarországra?

– Nyolcéves koromig éltem Zilahon, utána felköltöztünk Szolnokra édesanyámmal és a két nővéremmel. A szüleimnek volt az a vágyuk, hogy Magyarországon neveljenek fel mindhármunkat, már csak a könnyebb iskoláztatás és megélhetés miatt is. Erdélyben egy idő után el kellett volna dönteni, hogy magyar vagy román egyetemre megyünk. Ezekre a döntésekre, kompromisszumokra itt nem kényszerülünk. Édesapám sajnos nem érhette meg a költözést. Visszatekintve már látom, mennyi bátorság és akaraterő kellett ahhoz, hogy anya egyedül megküzdjön ezzel a helyzettel.

–  Nem lehetett egyszerű kislányként elveszíteni az édesapádat.

– Azt éreztem, hogy most azonnal meg kell állnia a Földnek, össze kell dőlnie mindennek, az élet nem folytatódhat így tovább. És aztán rájössz, hogy de, folytatódik. Biztosan sokat formált rajtam az ő elvesztése, de nem hiszem, hogy ez határozza meg a személyiségemet.

– Annyi helyen éltél már, Zilah, Szolnok, Kaposvár, Budapest. Ha azt mondod, haza, melyik városra gondolsz?

– Erősen kötődik a szívemhez a szolnoki lakásunk, az a miliő, amit édesanyám teremtett nekünk. De ha Zilahra utazunk, akkor is úgy fogalmazok, hogy haza megyek. Ez szerintem sosem fog megváltozni. Egyébként Pesten is itthon vagyok. Ha összeszámolnám, hogy hány házban, lakásban, albérletben, kollégiumban laktam, bőven huszonöt fölött járnék. Nagyon jó vagyok a költözésben, csomagolásban, berendezkedésben, otthonteremtésben.

– Már gyermekkorodban is színésznő szerettél volna lenni?

– Nem. Otthon nem nagyon produkáltam magam, inkább a kertben játszottam, bicikliztem, a sárban tapicskoltam és az utcán rosszalkodtam a többi gyerekkel. Iskolás koromban tanáraim ismerték fel, hogy a színpad, a közönség előtti szereplés nem idegen tőlem. Imádtam otthon filmeket, műsorokat nézni, válogatás nélkül lekötöttek. Édesanyám mindig hagyta, hogy ezek magukba szippantsanak. Emlékszem, amikor a Pál utcai fiúkat olvastam, annyira belemerültem, édesanyám mindenkit elcsendesített a családban, nehogy bárki kizökkentsen. Ügyelt rá, hogy valódi olvasmányélményem legyen. Nem tudtam, hogy a színészetet lehet tanulni, azt hittem, hogy a gyerekszínészekből lesznek a felnőtt színészek, és hogy nekem annyi, mert engem nem fedeztek fel. Aztán szerencsére kiderült, hogy ez nem így megy.

– Az első évben felvettek a Kaposvári Egyetemre. Milyen élmény volt a felvételi?

Ugyanabban az évben jelentkeztem a budapesti Színművészeti Egyetemre is, ahol nem sikerült a felvételim. Borzalmas volt utána pár héttel lemenni Kaposvárra, hogy ott is megpróbáljam. A harmadrostán annyira izgultam, hogy begörcsöltem, és egyszerűen szörnyű voltam. Miután felvettek, megnyugodtam. Sok szempontból lazább voltam, mint most, és könnyen tudtam alkalmazkodni a társaimhoz. Természetesen idővel voltak kisebb-nagyobb súrlódások köztünk, mert mind a tizenöten másképp gondolkodtunk a színházról vagy magáról az életről.

– Hatan kerültetek be a Nemzeti Színházba. Voltak nehézségek az elején?

– Mai napig nehéz levetkőzni, hogy diákként kerültem be a színházba. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de nem tekintem feltétlenül előnynek, hogy minden bénázásom, első próbálkozásom a mostani kollégáim előtt zajlott.

–  A Rocco és fivéreit szeptemberben mutatjátok be, a darab miatt a fiúknak bokszedzésekre kellett járniuk, amihez te is csatlakoztál.

– Én ugyan nem bokszolót játszom, de valahogy olyan kézenfekvőnek tűnt, hogy a fiúkkal tartsak. Nagyon örültünk, hogy Bedák Pali házhoz járt hozzánk edzeni, és így már próbák előtt az edzést is letudhattam. Jó lenne, ha minden szerepet ilyen jellegű felkészülés előzne meg. Kevés idő van egy-egy új bemutatóra, az előadások és a próbák mellett ez szinte lehetetlen. Pedig megérné ebből rendszert csinálni. 

–  Ez a vagányság mindig is jellemző volt rád?

– Nem tudom, nem hiszem. De az biztos, hogy az egyik dolog hozza a másikat. Például tanulgattam lovagolni, és mivel az ment, már nem tűnt annyira meredek ötletnek, hogy kipróbáljam a pennyboardot. A sikerélmények bátrabbá tettek. 

– Az időd nagy részét a színházban töltöd. Hogyan tudsz időt szakítani magadra?

– Változó, hogy mennyit vagyok bent a színházban. Van, hogy heti hét napot bent töltök, és akkor már tényleg nem látom a végét a történetnek, szünnap nélkül gyakorlatilag egymásba folynak a hetek. Ilyenkor tényleg nincs semmire sem időm, nem látom a családomat sem. Amikor lazább időszakom van, akkor azt ki is használom, találkozom a barátaimmal, ilyenkor áldozok időt magamra is. Ezt eleinte nemcsak nekem, de a hozzám közelállóknak is nehéz volt megszokni, de ma már tudják, hogy ha nem vagyok jelen, az nem azért van, mert nem akarok, hanem mert nem tudok éppen velük lenni.

– A legtöbb barátod a színházi világból kerül ki?

– Most már igen. Korábban sok kapcsolatom megsínylette az életmódomat. Talán, ha lett volna valaki, aki előre figyelmeztet, mennyi energiát és odafigyelést kell ezekbe a régi barátságokba fektetnem ahhoz, hogy életben maradjanak a távolság ellenére, jobban odafigyeltem volna. De sajnos most már csak utólag tudom levonni a következtetéseket.

– Mi okozza neked a legnagyobb örömet a hivatásodban?

–  Számomra az, hogy egy összetartozó csapatban élhetem meg a sikert. Osztozni tudunk egymás örömében, egy közösségben létezünk. A Sztalker csoportban is ezt a közösségi erőt érzem, amikor együtt játszunk, alkotunk. Ha megtalálsz egy ilyen csapatot, az a legnagyobb öröm szerintem.