Erdélyi kórházak

Otthon a Kárpát-medencében

Ditróban már az én gyermekkoromban is volt kórház, pedig ez még most is nagy dolognak számít a faluban.

Beteges, gyenge gyerek voltam, akit sokszor kellett gyógyítani, így első emlékeim közül jó néhány az erdélyi kórházakhoz kötődik, máig fel tudom idézni, hogy amikor be akartak oltani, bebújtam az ágy alá jó mélyen, nagynéném pedig mérgében egy piszkavassal kalimpálva próbált kihalászni onnan.

Ditróban már az én gyermekkoromban is volt kórház, pedig ez még most is nagy dolognak számít a faluban. Ez pedig jórészt egy nagybetűs ORVOS, Puskás Károly doktor úr elkötelezettségét és áldozatkészségét dicséri, aki a kezdetektől máig, helyi potentátokat és rákot is túlélve vezeti az intézményt. Nagyapám ritkábban, édesapám gyakrabban volt utolsó éveiben a ditrói kórházban, mindig a lehető legjobb ellátást kapták, dacára annak, hogy mindketten onnan távoztak el az élők közül.

A szentmiklósi kórházat először kívülről ismerhettem meg: oda édesanyám volt kétszer is internálva sárgasággal, mi pedig édesapámmal szorgalmasan látogattuk, biciklivel megtéve a 24 kilométeres oda-vissza utat. Aztán magam is bekerültem egy mandulakivételre, három nap rettenetre emlékszem. Vásárhelyi tanulmányaim alatt csak egyszer vittek be az ottani kórházba, egy hétre, Kolozsvárott pedig hál`Istennek megúsztam, de mindenütt jó szervezettséget, példás tisztaságot, rendet tapasztaltam akkoriban, és erős elkötelezettséget a gyógyítást végzők között.

Nemrégiben úgy hozta a sorsom, hogy meg kellett látogatnom valakit a vásárhelyi „új”, megyei kórházban, így alkalmam volt összehasonlítani a bennem élő erdélyi kórházképet a mostanival. A betegek megsokszorozódtak, nagyságrendekkel többen várakoztak orvosra, kezelésre. Már az épület megközelítése is problémás volt, két kilométeres körzetben minden talpalatnyi helyen autók parkoltak. Voltak, akik láthatóan több napja a kocsiban éltek, ott ettek, aludtak, némelyek családostól. A kórház környékét ellepték a kéregetők, akik a liftesnéni elmondása szerint még a kórházba is be-bejártak lopni, megélhetést szerezni.

A zsúfolt folyosókon állva, néhol földön ülve vártak a betegek a sorukra, köztük cikáztak a betegszállítók, nem egyszer sürgős eseteikkel. Az egész olybá tűnt, mintha egy frontkórházban lennénk, pedig meggyőződésem, hogy az orvosok és ápolók éppoly áldozatosan végezték a munkájukat, mint valaha a ditróiak.

Itt sem meggyógyulni, sem meghalni nem lehet könnyű – gondoltam. Aztán a régóta felújításra váró épület labirintusából kiléptem a nyárba, ahol végre sehol egy betegszállító, csak a fecskék cikáztak az égen. Mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem, amiért én kívül vagyok, és nem belül.

Kelemen László