Egy régi festmény
Nemrég tartottuk a negyvenéves érettségi találkozónkat. Nyugalmas és baráti volt, a korábbi bulikhoz képest a hangsúly áttolódott az étkezésre és a beszélgetésekre. Érdekes módon még mindig tudtam meg új dolgokat többiekről és önmagamról. Kaptam egy 1980-as portrét is, amelyet Miklósi Dénes képzőművész osztálytársam készített a katonaság alatt, hiszen együtt vonultunk be előfelvételisként a seregbe, Lugosra.
A festmény előhozta a katonaélményeket. Ma már Európának ezen a felén is megszűnt a sorkatonaság, de harminc-negyven évvel ezelőtt még általános volt, sőt, Romániában az egyetemista lányok is kötelezően jártak havonta kiképzésre. Hogy miért csak azokat kellett büntetni, akik bejutottak egyetemre, nem tudom. Húgom, aki magyar-francia szakos bölcsész volt, ilyenkor idegbajosan vette fel reggelente a katonaruhát, és vadul kereste a hajcsatokat, mert az előírás szerint kellett, hogy legyen a zsebükben néhány darab.
Mi, fiúk viszont a sikeres egyetemi felvételi után, októberben vonultunk be. Édesapám elkészítette a hagyományos faládát, a népdalbéli „kuffert”, és az átbulizott „katonabúcsúztató” éjszaka után felültünk a vonatra. Lugoson egy elég nagy zászlóaljhoz kerültünk, a marosvásárhelyi színinövendékek, a kolozsvári képzőművészeti egyetem és a zeneakadémia, valamint a temesvári testnevelési főiskola leendő egyetemistái, huszonegynéhányan. Első dolguk volt megszabadítani bennünket a szerintük fölös bajusztól, hosszú hajtól.
Természetesen regáti káplárokat kaptunk, még arra is odafigyeltek, hogy érettségijük se legyen. Ezek „hosszú” katonák voltak, tizennyolc hónapra bezárva, kifejezetten utáltak bennünket a kilenc hónapunkkal és egyetemista státuszunkkal. Ezért aztán mindenféle megalázó praktikát bevetettek velünk szemben, a gázmaszkkal sárban kúszástól az éjszakai budipucolásig, folyosófényesítésig. Végeérhetetlen őrségekbe osztottak be a vezetőség lelkes helyeslése közepette,. Emlékszem, a mi politikai tisztünket Chereches-nek hívták, de „nem tudott” magyarul. Állandóan szemmel tartottak minket, s ha már összeestünk a fáradtságtól, és elaludtunk az őrségben, rögtön jött a büntetés, a fogda. És persze megpróbáltak minket besúgónak beszervezni, a módszerük hol a fenyegetés, hol a kedvezmények lebegtetése volt. A viszontagságok jól összekovácsoltak bennünket, kevesen törtek meg.
Ahogy csigalassúsággal teltek-múltak a hónapok, kezdtünk beleszokni az ottani életbe, kisebb engedményeket is kiharcoltunk, kis zenekart hoztunk létre, a képzőművészek jelszavas pannókat pingáltak, hogy festékhez jussanak, így született a fenti kép is.
A következő év tavaszán megszabadultunk a káplárjainktól, akik már kitöltötték a katonaidejük mind a tizennyolc hónapját. Utolsó csínytevésüket az ezred kutyája bánta: belenyírták a szőrébe, hogy „hai libi”, azaz „Jöjj szabadulás”, amit a parancsnok azzal honorált, hogy kopaszra nyíratta szegény kutyát.
Június végén aztán előttünk is kitárultak a kaszárnyakapuk. Akkor éreztem meg először, hogy milyen nagy kincs a fizikai szabadság.
Kelemen László
