A negyven az új húsz – avagy századunk hazugsága

A fiatalok életkori kiváltsága, hogy mindent, ami nem most van, képesek végtelenül távolinak látni, kevésbé gondolkodva a „mi lesz majd” tárgykörén. Habár e cikk írója még nem töltötte be a harmadik ikszet, azt biztosan tudom, hogy nemhogy most, a húszas éveimben, de már tizenévesen sem gondoltam azt, hogy akármennyi időm van, hogy majd harmincöt-negyven éves koromban vetem bele magam a nagybetűs Életbe.

Nem tudom például nem gúnyos cinizmussal olvasni/hallgatni azokat a nőket, akik meg vannak róla győződve, hogy a karrierépítés, utazgatás, a megfelelő végzettségek, az autó, a lakás, a tökéletes partner megszerzése, a boldogság hajszolása után a negyvenhez közeledve talán bevállalnak egy gyereket. Majd, ha már minden megvan. Csakhogy a biológia nem így működik.

A biológia nem igazodik a döntéseinkhez, terveinkhez, akármennyire is szeretnénk, és ahogy telik az idő, a legégetőbb kérdés így hangzik majd: mi az, ami már nincs meg?

Ugyanis vannak dolgok, amelyeket elfelejtenek megemlíteni a „motiváló” női magazinok írásai. Például azt, hogy harminc éves kor felett fokozatosan egyre kevesebb petesejt érik meg a nők szervezetében, így negyven éves korra a természetes úton történő megtermékenyülés esélye mindössze egy százalékra redukálódik. Tehát, mire a fent említett nőtípus észbe kap, már klinikáról klinikára jár, alávetve magát a legkülönbözőbb kezeléseknek és beavatkozásoknak, mert rájön, individualista életberendezkedése mellett csupán egy dolgot felejtett el: a gyermeket, amelyre előbb utóbb minden nő vágyik.

Emlékszem, amikor eldöntöttem, hogy megnézem a Szex és New York című film második részét, hogy lássam, mit tudtak még kifacsarni ebből a sztoriból. A negyvenes nők haladó, modern, kettő és fél órás kultfilmjének játékideje végére nemhogy feltöltődnöm nem sikerült, de szabályosan szorongani kezdtem.

Ez a film úgy próbálta bemutatni az ötvenes éveikbe lépő nőket, mintha a húszas éveikben lennének éppen. Úgy tűnt, ha nincsenek a passzos ruháik és a fejenként hat tonna smink az arcukon – amely ahelyett, hogy előnyösebbé tette volna a hölgyeket, csak vonásaik groteszkké fabrikálásában segédkezett –, darabjaikra esnek szét a tizenkét centis magassarkút és miniszoknyákat viselő főszereplők.

Emlékszem, a „férfifaló” Samantha utolsó jelenetére: a filmben végig saját klimaxával harcoló, azt elfogadni képtelen nőnek az jelentette a boldog beteljesülést, hogy a filmben felbukkanó Don Juan kinézetű férfi egy parkban, egy autó tetején tette őt magáévá. Eközben a filmben végig azt próbálják sugallni, hogy gyakorlatilag „megszűnik” az élete annak, akinek gyermekei születnek, nem is beszélve arról, hogy még a szexi dadustól is rettegni kell…

A film után nagyon sok érzés kavargott bennem, de az az egy biztosan nem, hogy mennyire jó ezeknek a nőknek, hogy igen, ezt az életet akarom élni én is.

Az ilyen történetekből mindig az világlik ki, hogy ezek a nők csak arra az időre terveznek az életükben, amíg fiatalok. És mi lesz utána? Ki lesz melletted, hol leszel? Mi a célja, értelme az életednek? Tényleg érdemes volt mindent feladni azért a jól fizető állásért, azért az autóért, azért a lakásért, azért az afférért? Tényleg ennyire mindegy volna?

A sors iróniája, hogy a Szex és New York kultsorozat alapjául szolgáló regény írója, Candace Bushnell nemrég egy interjújában bevallotta, mára már sajnálja, hogy nem vállalt gyermeket, ugyanis jelenleg több idősödő barátnőjével él együtt, mégis igazán egyedül érzi magát.

Most már látom, hogy azok az emberek, akiknek gyerekük született, olyan biztos alapon állnak, amilyennel a gyermektelen emberek nem rendelkeznek

– nyilatkozta az írónő.

Félreértés ne essék: számos olyan nő van, aki önhibáján kívül nem tudja úgy élni az életét, ahogyan szeretné, ahogyan korábban eltervezte, esetleg egészségügyi állapota vagy valamely más ok nem ad erre lehetőséget. Ez az írás azonban az „örökké fiatalok maradunk, mindenre van időnk” szellemisége, vagyis századunk nagy ámítása ellen kíván szólni.

Hiszen ezt sugallják a feminista és életellenes mozgalmak, a legújabb filmek, könyvek, sorozatok, az amerikai plasztikázott celebek, az Instagram, ezt hallod a munkatársaidtól, a barátaidtól, ezzel operálnak a multik, a társadalomtudományokban pedig bevett kifejezéssé vált a „megváltozott családmodell”.

Olyan korban élünk, ahol a szélsőséges individualizmus különös harcot vív az emberiség kezdete óta mindenkiben ott szunnyadó szerepekkel és ösztönökkel, a küzdelembe pedig beszállt a politika, a média, az egyház, a piac, és akarva akaratlanul mi mindannyian, akik ebben a században élünk.

Nincs azonban semmi szégyellnivaló azon, ha valaki amiatt szorong, hogy mikor lesz tartós párkapcsolata, családja, gyermekei, nem pedig harminc-negyven évesen próbálja újraélni a tinédzserkorát, hogy aztán ráébredjen, ez már nem neki való, hogy hiányzik valami vagy valaki az életéből, hogy igazából másra vágyott.

Vannak, akik örökre fiatalok maradnak – a lelkükben. Mindannyian ismerünk belevaló nőket, akik aztán gyermekvállalás után is sikeresen egyensúlyoznak az anya- és a nőszerep között. Látunk magunk körül sziporkázó házasságokat, olyan családokat, amelyek példát állítanak elénk, akik miatt elhisszük, hogy lehet jól is csinálni a dolgokat, az életet. Úgy gondolom, ezek a minták sokkal motiválóbbak annál, mint a képernyőn követni Carrie Bradshaw (sikertelen) harcát az öregedéssel, aki görcsösen próbálja elhitetni velünk, hogy nem rontotta el az életét, hogy annak volt valamiféle célja, értelme, kifutása – a cipőgyűjtögetésen kívül.

Ne feledjük el, hogy minden modern technikai vívmány ellenére a biológia nem változik; a kérdés, hogy tényleg az-e a ciki, ha ennek tudatában élünk, vagy jobb, ha egy életen át hamis álmokba ringatjuk magunkat, mígnem a végén teljesen egyedül maradunk, be nem teljesedett vágyaink és fiatalságunk után kapkodva.

Képek forrása: unsplash.com