Fényképek a múltból
Aki szokott idős emberekhez járni látogatóba, az gyakran találkozik régi családi fotókkal, amelyek mintha egy másik bolygón, másik világban születtek volna. Pedig maga a fényképezés elterjedése tipikusan az utóbbi száz év eredménye. Mindenkinek ajánlom, hogy ma, az okostelefonok korában készítsen ezekről digitális másolatot, és küldje be a manapság közkedveltségnek örvendő digitális gyűjtemények egyikébe, próbálja meg kideríteni, kiket ábrázolnak a régi felvételek, mikor és hol készültek, ki volt a fényképész. Csak ajánlani tudom a budapesti Fortepant, a marosvásárhelyi Azopant, melyek szívesen fogadnak ilyen képeket. Kollektív emlékezetünk gazdagításán túl arra is alkalmat adhat ez a foglalatosság, hogy megtudjuk magunkról, kik vagyunk, honnan jöttünk.
Én is megtettem – most mutatok Kovács nagyapámék faláról egy régi fényképet, 1940-ből.
Egy XX. század eleji, tipikusnak mondható ditrói székely nagycsalád van rajta, középen dédnagyapámékkal, a hátsó sorban a hat fiútestvér és az egyetlen lány, előttük a feleségek és a gyerekek. Édesanyám dédnagyapám mellett ül nagyanyám ölében. Kis kötött fehér sapkája a kor ízlését mutatja, csakúgy a fiatalabbak ruházata is, éppen a székely viseletből való kivetkőzés éveit élik.
Nagyapámék generációja a feltörekvő iparos nemzedéket képviselte, akik a hagyományos gazdálkodás, földművelés mellett már mesterséget is tanultak és büszkén jártak a helyi ipartestületbe. Szorgalmasan tanultak és spórolósan éltek, gyűjtögettek az előttük álló életre, míg csak nem jött a háború, a szörnyű égzengés, amely megtizedelte soraikat. Itt, a képen még a keserves jövő tudása nélkül, bizakodva tekintenek a lencsébe, a férfiakat még nem sorozták be katonának.
A háborúban közülük ketten maradtak ott a csatatéren, egyikük Törökszentmiklóson van eltemetve, nagyapám pedig magyar katonaként a Don kanyarban esett fogságba, és csak az utolsók között, 1948-ban szabadult, rettenetes állapotban. Mesélte, hogy túlélte a hastífuszt, amit a rothadt káposztától és krumplitól kaptak, hiszen mindent megettek, ami eléjük került, mert többnyire éheztek. Nagyapám hazajöttéig nagyanyám a szüleinél lakott, gazdálkodni próbált, nevelte a gyerekeket, akik persze nem ismertek rá arra a csontsovány, megöregedett emberre, aki egy szép nap délutánján beállított rongyos ruhájában.
Dédnagyapám sajnos még karon ülő koromban meghalt, dédnagyanyámra viszont jól emlékszem, rendszeresen látogattuk. Megérte három fia elvesztését, örökké feketében ült és imádkozott. Értük és a saját haláláért.
Százkét évet élt.
Kelemen László
