A játék összeköt

Tegnap késő délután készülődtem a barátaimmal és felnőtt fiainkkal való szokásos focira. Ahogy húztam fel a sportszárat, legkisebb (alig 8 éves) kisfiam bánatos szemeit láttam, hisz neki a szünidőben már nincs futballedzés. Az apai szív meglágyult, szóltam, vegye fel a mezét, jöjjön velünk, és a meccsek közötti szünetekben rúghat nekem kapura. Amikor megérkeztünk a pályára, azt tapasztaltuk, hogy csapattársaink egy része késni fog a nagy forgalom miatt. Így aztán rövid közvélemény-kutatás után csemetémet felkértem, hogy álljon be rendes tagként a nagyok csapatába. A játékot komolyan kell venni, ezért nem kivételeztünk vele sem, és a többiek megérkezésekor is a pályán maradhatott. Három gólpassz, nagy büszkeség és öröm. Ez a száraz mérleg.

A labda- és csapatjátékok valami egészen különleges, már-már földöntúli erővel bírnak az arra fogékonyak vonatkozásában. Ezt elmondani nem, csak érezni lehet. Ezért van olyan pap barátom, aki 92 évesen is focizik. Ezért áll a kapuban az egyik legnagyobb múltú egyházmegyénk főpásztora, ezért csillog a szeme 8 éves kisfiamnak (és nekem is…), amikor pályát, labdát és csapattársakat látunk. 

Nem véletlen, hogy amikor az Iszlám Állam területeket foglalt el, azonnal betiltotta a csapat- és labdajátékokat. Hisz a gonosz, kegyetlen hatalmak nem tűrhetik az önfeledt játékot. 

Nagy a kánikula. Mi szülők korosodunk és lustulunk, ám érdemes önmagunkon felülemelkedni, elővenni a lasztit, odadobni srácainknak és kimenni velük a szabadba.

Így a végtelen is megnyílhat előttünk!

Tarnai Richárd