„Aki énekel, kétszeresen imádkozik.” Milyen messze vagyunk ma már ettől a Szent Ágostoni mondástól! Nagyszüleim generációja még gyógyszer helyett is dalolt.
Saját énekük volt, amelyben egy általuk kedvelt dallamra tudatosan-öntudatlanul összeválogatták azokat a népköltészeti szövegeket, amelyek aktuális lelkiállapotukat kifejezték. Nagyon sok dalszöveget tudtak, ezeket ugyanúgy örökölték, mint ahogy a dallamok szabályszerűségeit, és ugyanúgy variálták is, alakították saját magukra, mint a dallamot a hangjukhoz. Örömöt, szerelmet, boldogságot, balladás éneket kifelé, erős hangon énekeltek, bánatot, bút, boldogtalanságot, belső terheket pedig maguknak, befelé.
Kallós Zoltán felvételein felfigyeltem arra, hogy az öreg, már-már brummogó hangú nénik magas madárhangon, fejhangot használva tették ezt, szerintem az volt belső hang, az öngyógyítás hangja. Aki dallal élt, könnyebben élt, jobban bírta a megpróbáltatásokat, talán nem is csak kétszeresen, ahogy Szent Ágoston gondolta. Ezért sikerült eleinknek a népi poézist olyan magas szinten művelni, hiszen saját bánatukat, fájdalmukat izzadták ki magukból, mint gyöngykagyló a gyöngyöt, dalba, „keservesükbe” zárták.
Aztán jött a nóták divatja, hirtelen annyi lett belőlük, hogy nagyapám lejegyezte őket, nem tudta észben tartani, hiszen a divatok jöttek-mentek. A népdalokat nem kellett leírja, mert azok benne voltak a fejében-lelkében, míg élt. Édesapám már sokkal kevesebb népdalt tudott, nem is volt már saját keservese, csak kedvenc nótái, melyek időszakosan elő-elő bújtak éneklésében, mikor egyedül dolgozott, vagy társaságban mulatott. Én is megtanultam tőle ezeket fül után, a „Hull az elsárgult levél”-től az „Elindultam szép hazámból”-ig, válogatás nélkül, hiszen előfordult, hogy nekem kellett eljátszanom azokat, noha sokszor kifogásoltam, hogy a „Kislány a zongoránál”-t hegedűn kell előadnom…
hirdetés
Nagyapám nótásfüzete
A gyerekeim generációja már egyáltalán nem énekel. Ők zenét hallgatnak, passzívan és mindenfélét, sokszor a szöveget sem értik, mert angolul van. Nincsenek nótáik, saját dalaik, csak slágerek, amelyek valamilyen rejtélyes divat szerint változtatják egyenruhájukat. Az én generációm pedig már nem is érez ezekből semmiféle lelket kikandikálni. Vigasztaljuk magunkat, hogy persze, annak idején apáink sem értették a mi generációs zenéinket.
Csak valami nagyon-nagyon lényeges elveszett.
Kelemen László
