„Magyarország csapdahelyzetben van” – Szakáli István a Vasárnapnak

– Ha jól tudom, rettegi származású.

– Nagyváradon születtem 1972-ben. Édesapám született Rettegen, ebben a kis faluban a mai Romániában, Beszterce-Naszód megyében.

– Rettegték őt?

– Ezen így még nem gondolkodtam. Állítólag elég rosszcsont gyerek hírében állt, minden csínyben benne volt, egy maradandó sérülést azóta is magán hordozz.

– Meddig élt Nagyváradon?

– Hatodikos koromban döntöttek úgy a szüleim, hogy iskolát váltok, de nem csupán a városon belül. Így kerültem Kolozsvárra – 1984-87 között. Nagy szerencsében volt részem, hogy Erdély elismerten egyik legjobb, ha nem a legjobb iskolájába járhattam. A mai Báthori István Gimnáziumba – líceumba, ahogy most ott nevezik. Annak idején a 3-as számú Matematika-Fizika Líceumnak nevezték. Addig meg tudta őrizni tiszta magyar jellegét. 1984 volt az első év, amikor esti tanítási rendszerben egy román osztályt is elindítottak.

– Ez Románia egyik legsötétebb korszaka volt éppen…

– Számomra épp az egyik legszebb. Fontos időszaka volt a gyermekkoromnak, és egy gyerek mindennapjait, vidám vagy szomorú pillanatait nem feltétlenül a nagypolitika vagy Ceaușescu határozta meg.

– Tehát a magyar beszédért például sosem büntették meg?  

– Nem. Pedig mindig magyar iskolába jártam. Mind Nagyváradon, mind pedig Kolozsváron. Ha konfliktusba is kerültem, az a magyarok miatt volt. Mint sokan, én is megértem a pénzemet gyerekként, de arra azért én sem számítottam, hogy rögtön az első napomon egy másik magyar iskola, a Brassai Sámuel diákjaival kell verekednünk, mert, mint később megtudtam, ennek hagyománya volt.

– Tessék?

– Az új osztálytársaim szóltak, hogy a szünetben menjünk le az iskola elé, mert balhé lesz. Nem tudtam, hogy ez mi fán terem, de éreztem, hogy mivel már én is ehhez a közösséghez tartozom, ki kell vennem a részemet a balhéból. Megjelentek a brassais diákok, és a két iskola rivalizálásának jegyében verekedtünk egy jót. Viszonylag váratlanul ért az a vehemencia, ahogy a csata elindult.

– Mindenki mindenkivel, vagy azért voltak szabályok?

– Érdekes, de voltak. Súlycsoportok szerint meg volt határozva, hogy ki kivel harcol. Mivel elég nagy voltam, egy jól megtermett culával találtam magam szembe. Azt hiszem, legyőztem, de ő is megütött, és sokáig be volt kékülve a szemem. Megkaptam életem első monokliját.

– Az érettségi után Szegedre került. Nem merült fel, hogy a Babeş-Bolyain, vagy valahol máshol Erdélyben tanul tovább?

– Miután az Ady Endre Líceumban leérettségiztem (Nagyváradon) 1991-ben, az első gondolatom az volt, hogy Bukarestben szeretnék továbbtanulni. Nagyon intenzíven érdekelt már akkor is minden, ami közélet és politika. Ennek következtében különösen érdekeltek a romániai és azon belül természetesen a magyar viszonyok is.

– Az RMDSZ-hez is csatlakozott?

– Hogyne! Alapító tagja vagyok. Ceaușescu halálának napján, 1989. december 25-én alapítottuk meg a nagyváradi RMDSZ-t. Ha jól emlékszem, valamelyik fiókban még a tagkönyvem is megvan. Habár, bevallom őszintén, azt követően soha nem vettem részt az RMDSZ szervezeti életében, de az alapításkor ott voltam.

– Kikkel? Tőkés László is részt vett benne?

– Tőkés Lászlóról december 25-én azt se tudtuk, hogy él-e még. December 17-e környékén a román hatóságok elhurcolták Temesvárról egy Menyő nevezetű kis falucskába, Szilágy megyébe. De ezt akkor még nem tudtuk. A kommunisták nagyon féltek a püspök úrtól. Viszont ott volt az alapításkor például Szilágyi Zsolt, aki egy ideig az erdélyi magyar néppártnak is a vezetője volt.

Azért nem mentem Bukarestbe egyetemre, mert édesanyám féltett. Látta, hogy két egymást követő évben, ’90-ben és ’91-ben is nagyon súlyos utcai jelenetek zajlottak Bukarestben. Ezek voltak az úgynevezett bányászjárások, mikor az Iliescu-féle hatalom a Zsil-völgyi bányászokat szervezetten szállította a fővárosba, hogy az ott demokráciáért és valódi rendszerváltozásért tüntető egyetemistákat, értelmiségieket, ellenzékieket szétverjék. Halálos áldozatok is voltak.  

– Ez a döntés alapjaiban változtatta meg az életét, nem?

– Azért nem vagyok biztos abban, hogy ez túl komoly szándék volt bennem, ráadásul ugyanabban az évben megpróbáltam a felvételit a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem közgazdaság karára is. Ott az volt a probléma, hogy olyan kevés magyar helyet indítottak, hogy nem vettek fel. 

– Miért csak a magyarok jöttek szóba? Románul nem tudott akkor?

– Azt hiszem, az átlagnál sokkal jobban tudtam románul – talán még most is jól tudok. De a lehetőséget, hogy az anyanyelvemen tanuljak, nem akartam kihagyni.

– Ezután Szegedre került, ami új fordulatot hozott az életében, ráadásul belecsöppent a magyarországi politikába is. Hogy sikerült tanulnia ez idő alatt?

– Az első két évben a bölcsészkarra jártam történelem szakra, azután vettek fel a közgázra is, és végeztem a két szakot párhuzamosan. A tanulást megoldottam, bár az egyetemi, de különösen a kollégiumi közélet nagyon aktív volt Szegeden, a Móra Kollégiumban. Mi alapítottuk meg az első vidéki társadalomtudományi szakkollégiumot – azon belül a gazdasági szekciót vezettem. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk és nagyon érdekes embereket hívtunk meg előadni, a velük való ismeretség később is fontosnak bizonyult.

– Időben most hol járunk?

– ‘95-’96 körül.

– Mennyi ideig tartott itt a tevékenysége?

– Körülbelül 2-3 évet. A szakkollégiumnak sajnos az lett a veszte, hogy az alapítók közötti politikai ellentétek szétfeszítették. Voltak olyanok, mint jómagam, akik már akkor is a jobbközép politikai irányba igazodtak, míg mások az akkori balliberálisba.

– Erdélyi fiúként, huszonévesen milyen volt belecsöppenni a „tápos” világba? Miben volt más a magyarországi ember?

– Egy pillanatig sem okozott problémát az integráció. Nagyon hamar megtaláltam a barátaimat, azokat az embereket, akikkel egy nyelvet beszéltem. Lehet, hogy ez részben annak köszönhető, hogy egyből kollégista lettem, mert határon túliként felvettek a kollégiumba. Ott pedig alapvetően vidéki srácokkal ismerkedtem meg, akikkel azóta is barátok vagyunk. Szerencsére ez attól is megkímélt, hogy mások szemtől szembe lerománozzanak. Sajnos ez akkoriban nem volt ritka jelenség, és több sorstársam is átélt ilyen „élményeket”.

– Az, hogy akkor kollégiumba kerülhetett, nagyon nagy dolognak számított?

– A ’90-es évek Magyarországában is nagy volt a szegénység – persze nem akkora, mint otthon, Erdélyben –, nagyok voltak a vagyoni különbségek. Vadkapitalizmus tombolt éppen. Az egyetemeken pedig kevés kollégiumi hely volt, és az anyaországiak csak „különleges” kiválasztási rendszeren keresztül tudtak bejutni, ami azzal kezdődött, hogy a szülőknek igazolniuk kellett, hogy jövedelmük nagyon alacsony. Enélkül szinte senkit se vettek fel, persze ügyeskedni akkor is lehetett. Hozzáteszem, ez volt az egyetlen előny, amiben az itteni egyetemi felvételi során részesültem. Felvételiznem ugyanúgy kellett, mint az ittenieknek.

– Nem ütötte le a labdát: a „tápos” szót már nem használják?

– Válaszolok én, csak elkalandoztam. Jómagam ezt a kifejezést sohasem használtam, és egyáltalán nem is szeretem. Hogy miben láttam másnak az akkori magyarországiakat? Talán úgy éreztem, hogy a kitartásuk, a küzdeni akarásuk, az ellenálló-képességük egy kicsit kisebb volt, mint a miénk, külhoniaké. A magyarországi élet kényelmesebb volt, mint a miénk, kevesebb volt a megoldandó kihívás. Habár nem szeretek ilyen kategóriákban gondolkodni.

– Lehet, hogy Ceaușescu diktatúrája jobban megedzette erdélyi magyarokat?

– Alapvetően a kisebbségi lét speciális helyzetet teremt, olyan helyzetet, amiben meg kell találni a fennmaradás érdekében a megoldásokat. Talán ezeknek a megoldásoknak a keresésében és azonosításában voltunk egy picit kreatívabbak vagy rámenősebbek. Ám, ha ez nem így lenne, a végeken már nem beszélnének magyarul.

– Mit tapasztalt a rendszerváltozás utáni Magyarországon, az egyetemi évei alatt hány kollégistával találkozott a templomban?

– Ugyan vallásos neveltetésben részesültem, de abban az időben nem nevezném magamat vallásosnak. Ennek ellenére eljártam templomba, de egyáltalán nem rendszeresen. Olyankor találkoztam ott évfolyamtársakkal, igaz, nem sokkal. Viszont azok közül, akikkel ott találkoztam, többségében még most is barátok vagyunk. Ez annak is köszönhető, hogy közülük többen egyházi iskolába jártak, például Pannonhalmára. Tekinthetjük úgy, hogy az is egy kisebbségi létforma volt, ami túlélte a kommunizmust. Pannonhalma őrizte a magyar kultúra lángját.

– Érezte akár már az első Orbán-kormány időszaka alatt, hogy nem is oly soká a civilizációk közti csata lesz majd terítéken, amelynek gyújtópontjában a kereszténydemokrácia megőrzése áll majd?

– Van egy alig visszaidézhető könyv-, film- vagy csak egyszerűen álomélményem. Magam sem emlékszem pontosan, hogy láttam, olvastam, vagy csupán a képzeletem műve volt. Egy hátborzongató történetet, ami  nagyon beindította a fantáziámat akkor. A lényege, hogy valahol egy tengerparton, Dél-Európában ezer számra akarnak partra szállni szerencsétlen afrikai emberek és ott vannak a katonák, akiknek elvileg ezt meg kellene akadályozniuk, de tehetetlenek, és nem tudják, mitévők legyenek. A hatalmas erkölcsi dilemma az, hogy békés úton egy ilyen hatalmas, elkeseredett tömeget képtelenség megállítani, a nyers erőszak, a tömegbe lövetés pedig felvállalhatatlan a keresztény európai ember számára. Ez az élmény gondolataimban korábban is többször előjött, és 2015-ben, mikor elkezdődött a migránsválság, úgy éreztem, hogy ez valami hasonlónak a beteljesülése. Olyan volt, mint egy prófécia. Előttem van az a kép, ahogy a menekülők áradata, a szerencsétlen, szegény afrikaiak hatalmas tömege ostromolja az európai partokat és partra akar szállni valahol Spanyolországban.

– Épp most írtunk Jean Raspail „A szentek tábora” című könyvéről, ami egy az Önéhez hasonló történetet ír le. Lehet, hogy Ön éppen ezt a könyvet olvasta?

– Sajnos ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Nem emlékszem pontosan, honnan származik az emlék.

– Ferenc pápa tanítása alapján a keresztényi arcunkat kell a migránsok felé mutatnunk.

– Ezzel én is egyetértek. Nem biztos, hogy ugyanazt értjük a bizonyos „keresztényi arc” fogalma alatt. Mert szerintem csak akkor mutathatunk valaki felé keresztényi arcot, hogy ha közben megvédjük önmagunkat, és nem sodorjuk veszélybe azt a világot, amit elődeink létrehoztak. Ez a világ és a hozzá tartozó európai életmód adja meg nekünk azt a lehetőséget, hogy ha szükséges, másokon is segíthessünk. 

– Hogy egyáltalán megmaradjon a kereszténység?

– Hogy egyáltalán megmaradjon a kereszténység! Ilyen szempontból maximálisan egyetértek a magyar kormány azon álláspontjával, hogy nem úgy vagyunk igazán keresztények, hogy közben felszámoljuk a keresztény Európát. Ha felszámoljuk a kereszténységünket, felszámoljuk a kultúránkat is. Szerintem a keresztényi viselkedés az, hogy a nehéz sorsú embereknek ott segítünk, ahol élnek és szükséget szenvednek. Játsszunk el a gondolattal: ha eljutunk odáig, hogy már veszélybe kerül a keresztény mivoltunk, akkor hogy tudunk keresztényi kegyelmet gyakorolni mások iránt? Akkor felszámoltuk önmagunkat! Mindemellett jó katolikusként a Szentatya álláspontját is megértem, aki Dél-Amerikából származik, és egészen más társadalomképpel, tapasztalatokkal rendelkezik.

– Miközben Európa a választások hevében migráns-lázban ég, azt érzem, hogy a határon túli magyarok kérdése vagy úgy egyébként Európa nemzeti kisebbségeinek kérdése háttérbe szorul. Nem káros ez a téma a nemzeti kisebbségekre nézve?

– Abszolút jogos a kérdés. Sokáig foglalkoztam kisebbségi ügyekkel. Azt tapasztalom, hogy európai uniós szinten vagy a nyugat-európai országok kormányzatainak szintjén összemosódik az őshonos kisebbségek és az újdonsült, bevándorolt kisebbségek, de akár a szexuális kisebbségek kérdése is. Ez az első perctől hatalmas teher mindazoknak, akik az őshonos nemzeti kisebbségek jogaiért küzdenek. A legszomorúbb, hogy amikor mondjuk egy katalán vagy határon túli magyar szervezet olyan javaslatokkal áll elő, ami európai utat javasol a helyzetük javítását célozva, akkor mindig felmerült a kérdés: „jó-jó, de nézzük meg, hogyan hat ez a németországi törökök helyzetére”. Miközben ez egy teljesen antagonisztikus, egymásnak ellentmondó és egymással nem egy kalap alá vehető kérdés. Hiszen a katalán még az unió jogi terminusa szerint is őshonos kisebbség, míg a németországi törökök az elmúlt 30-40 évben jöttek be a munkalehetőségek miatt. Egy kalap alá veszik az almát a görögdinnyével.  Ugye, hogy felháborító?!?

– Sokáig úgy tűnt, azért viszonyul Nyugat-Európa a nemzeti kisebbségekhez így, mert a II. világháború után kialakult koordinátarendszer fix és sérthetetlen. A nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítésében pedig csak a problémát látják. Viszont most a migránsok áradatával kiderült, hogy nem erről van szó, vagy nem csak erről van szó. Elindult egy tendencia, amely alapján a kisebbségeket már a többség fölé helyezik. Mit tud tenni a magyar kormány ez ellen?

– Először is, látható, hogy a nyugat-európai országok nem akarnak azzal szembenézni, hogy van egy rendezetlen helyzet Európában, ami jórészt nekik köszönhető. Nem tudom hirtelen, hogy pontosan mennyi, de legalább harmincmillió ember őshonos kisebbségiként él az EU-ban. Olyan országok határain belül, amelyek nem az ő anyaországuk, és legtöbb esetben ők egyáltalán nem, hanem csak a határok mozogtak az ő fejük fölött. Ebben ugye mi magyarok élen járunk, de vannak még sokan mások is – Korzikától Skóciáig. Hogy mit tehet a magyar kormány? Annyit, hogy ezt a kérdést folyamatosan napirenden tartja minden lehetséges nemzetközi fórumon, illetve a bilaterális kapcsolatok szintjén is.

De azt be kell látnunk, hogy Magyarország bizonyos értelemben csapdahelyzetben van.

– Miért?

– Van egy kölcsönös függőség az anyaország és a határon túli magyar közösségek között. Hiszen az anyaország sohasem lehet stabil, nyugodt és prosperáló ország, ameddig a határon túli kisebbségek helyzete nincs rendezve megnyugtatóan. Megnyugtató rendezettség alatt azt értem, hogy a Kárpát-medencén belül nem érik atrocitások a magyarokat, az egyéni és közösségi jogaikat is tiszteletben tartják. Például Magyarország számára az, ami most kialakulni látszik Kárpátalján, egy nagyon nehéz és bonyolult helyzet. Egyéb eszközök híján úgy próbálunk segíteni Kárpátaljának és az ott élő magyaroknak, hogy bizonyos nemzetközi szervezetekben, jelesül a NATO-ban blokkoljuk a NATO és Ukrajna közötti kapcsolatokat. Azonban azt is látnunk kell, hogy egy ilyen akcióval nem föltétlenül szerzünk magunknak barátokat, sokszor a szövetségeseink sem értik, hogy miért folyamodunk ilyen megoldáshoz, és ezt számon is kérik a magyar kormányon.

– Nem tartja túlzásnak, hogy már blokkolásig kell elmenni?

– Magyar emberként, pláne határon túli magyarként, azt gondolom, hogy

a magyar kormánynak mindenkori kötelessége megvédeni az övéit.

Ha nincs más eszköz, ha nincs más lehetőség, márpedig azt látjuk, hogy Ukrajnával minden csatornán és minden módszerrel próbálkoztunk már, akkor sajnos nem tehetünk egyebet, mint hogy az ukrán vezetést jobb belátásra bírjuk. Bízzunk benne, hogy Zelenszkij győzelmének köszönhetően a kijevi politika iránya is változni fog. Egyébként az Ukrajnával való kiegyensúlyozott jó viszony Magyarországnak is elemi érdeke.

– És mit szól ehhez mondjuk egy pesti, akinek a példa kedvéért nincsen határon túli kötődése, és azt gondolja, hogy őt ez a fajta kiállás hátrányosan érinti?

– Pontosan ezt nevezem csapdahelyzetnek. A mindenkori magyar kormány saját akaratán kívül, de ennek a helyzetnek a foglya. Vannak olyan nemzetpolitikai kötelezettségei, melyeknek meg kell felelnie. Ha nincs más lehetőség, akkor harcos módon. Magyarország nem maradhat tétlen és szótlan, ha magyarokat bántanak a szomszédban, ki kell állnia az érdekeiért. Miközben lehet, hogy ezt a határozott kiállást az anyaországiak nem feltétlenül fogadják el.

– A második Orbán kormány idején a Nemzetgazdasági Minisztériumban dolgozott, és a Széchenyi Terven belül Önhöz tartozott a Kárpát-medencei gazdasági tér stratégiája. Arra kereste a választ, hogyan lehet fejleszteni a külhoni magyar kkv-szektort úgy, hogy abban a magyarországi gazdasági szereplők is megtalálják számításaikat. Mennyit tudott megvalósítani abból a tervből?

– Matolcsy elnök úrral még a ’90-es évek derekán, szegedi szakkollégistaként találkoztam, amikor is vendégünk volt és előadott. Valamikor 2004 körül kerültem vele újra kapcsolatba, és arról elmélkedtünk, hogy ha majd lesz egy kormányváltás, és lesz egy új patrióta gazdaságpolitika, annak a Kárpát-medencét is, illetve a határon túli magyarság viszonyait is kezelnie kell. Ma is meggyőződésem, hogy Magyarország fenntartható eredménnyel kecsegtető nemzetpolitikát csak akkor képes megvalósítani, ha annak a gazdasági alapjai is megvannak. Itt arra gondolok, hogy a Kárpát-medencét gazdaságilag integrálni kell, és Magyarországra ebben perdöntő szerep hárul. Olyan helyzetben vagyunk, hogy egyrészt a központi elhelyezkedés, másrészt pedig a határon túl élő magyarok jelentős száma és beágyazottsága miatt ez leginkább nekünk áll érdekünkben. A térség – és ez alatt nem csak a Kárpát-medencét, hanem a visegrádi országok mellett a nyugat-balkáni országokat is értem – sokkal mélyebb, nyugat-európai szintű integrációja minden abban résztvevő félnek érdeke. Csak ezen az úton képzelhető el a nyugat-európai életszínvonalhoz való felzárkózás, e nélkül mindenki csak veszíteni fog. Mi ebben duplán vagyunk érdekeltek. Egyrészt a magyar gazdaság fejlődése, másrészt a külhoni magyarok életkörülményeinek javítása és magyar gazdaságba való integrálódásuk miatt.

– Ha csak egy kívánsága lehetne, hogy abból, amit még 2010-11-ben írt, valami megvalósulna, mi lenne az?

– Jöjjön létre egy célzottan a magyar cégek Kárpát-medencében megvalósuló gazdasági fejlesztéseit üzleti alapon támogató bank.

– Az Eximbank nem ilyen?

– Az Eximbank akciórádusza ennél sokkal szélesebb. Hatásköre, tevékenységi területe globális szintű. Véleményem szerint kívánatos volna egy olyan bank vagy tőkealap létrehozatala, ami kifejezetten a Kárpát-medencei gazdasági kapcsolatok kialakulását és fenntartását támogatja.

– Orbán Viktor miniszterelnök nem is olyan régen mondta Erdélyben, hogy Kolozsvárt érintve Budapest és Bukarest között, egy új vasútvonal létesül majd. Ilyen beruházások kellenének ahhoz, hogy fellendüljön a végeken is a gazdaság?

– Pontosan! Ennek a régiónak – akkor ne csak a Kárpát-medencéről, hanem akár a V4-ekről is beszéljünk – az egyik legnagyobb problémája az, hogy infrastrukturálisan nincs megfelelő szinten összekötve. Hiányoznak az összekötő autópályák, hiányoznak a nagy sebességű vasútvonalak, de néha még a hagyományos vasútvonalak is…

– Egész pontosan könnyebb Londonba eljutni, mint Kolozsvárra.

– Sajnos ez így van…

– Néha olyan érzése támad az embernek, hogy ezt csak Magyarország akarja. Talán nem véletlen, hogy Észak-Erdélyben – nem, mintha Dél-Erdélyben sokkal több lenne – szinte nincs infrastruktúra-fejlesztés. Felvidéken se sokkal jobb a helyzet. Kárpátaljáról meg ne is beszéljünk! Lehet, hogy csak én gondolom így?

– Változnak az idők. Talán már közeledik az a pillanat, amikor azok az országok, akik itt élnek velünk Kelet-Közép-Európában, rádöbbennek, hogy csak akkor van esélyük felzárkózni, csak akkor érjük el a vágyott nyugat-európai életszínvonalat, ha összehangoljuk törekvéseinket, fejlesztéseinket.

– Most, hogy egy teljesen új munkát, feladatot kapott a Századvégnél, hogy tudja azt összehangolni a korábbi tapasztalataival? Mivel foglalkozik jelenleg?

– Azt a megtisztelő lehetőséget kaptam, hogy részt vehetek egy valódi gazdaságpolitikai think tank, magyarul agytröszt létrehozásában, amely tanácsaival, tevékenységével támogatni szeretné a kormányzati gazdaságpolitikát. Olyan kutatásokat végzünk, olyan elemzéseket készítünk, amelyekről azt gondoljuk, hogy a döntéshozók kezébe kerülve segíthetik a gazdaságpolitika hatékonyságát, esetenként korrekcióra is lehetőséget adhatnak.

– Tud ilyen példát mondani, vagy itt még nem tartunk?

– Kifejezett szándékom, hogy ebben a jelenlegi pozícióban is a döntéshozókat abba az irányba befolyásoljam, hogy a kárpát-medencei gazdasági kapcsolatok még jobban elmélyüljenek. Szerencsére ennek bizonyos elemei már jelen vannak a jelenlegi patrióta gazdaságpolitikai gondolkodásában és gyakorlatban is, de mindig szükség lehet új és még újabb ötletekre, tanácsokra.

– Mikor hallhatunk az eredményeikről legkorábban?

– Nem biztos, hogy kifejezetten eredményekről, sokkal inkább termékekről érdemes beszélni. Bízzunk benne, hogy azokról, amelyek publikusak és akár a Facebook-oldalunkon is elérhetők, azokról minél korábban.