Az egyház felvállalja a hátrányos helyzetű gyerekek nevelését is

Domschitz Mátyás az Index.hu oldalán megjelent írásában kivételesen nagyon helyesen idézi a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kijelentését, miszerint „az egy gyermekre jutó támogatás összege nem függ attól, hogy a gyermek állami, vagy egyházi fenntartásban működő intézményben tanul-e. Tehát,

egy gyermekre vetítve ugyanannyi támogatásban részesül az állami iskola fenntartója, mint az egyházi iskola fenntartója”.

A cikk szerzője azonban írásának szinte minden egyéb pontján hiányos ismeretek birtokában állít tényként az egyházi iskolák finanszírozásával összefüggő olyan dolgokat, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a valósággal.

Magyarországon a közoktatás 1868-ban született meg, ezt megelőzően nem létezett állami fenntartású iskola, csak városi, illetve egyházi.

A rendszerváltozás után az egyházak és szerzetesrendek visszakapták néhány, a kommunizmus idején elkobzott intézményüket, ekkor az állami oktatás mellett újra erős hangsúlyt kapott az egyházi nevelés.

1948-ban minden iskolát államosítottak, mert azokat a „klerikális reakció” hídfőállásainak tekintették. Az iskolai képzés a kommunista állam privilégiuma lett – mondta el lapunknak egy korábbi interjúban Görbe László piarista tanár, aki szerint még ma is azért támadja a balliberális oldal az egyházi iskolákat, mert azok értéket közvetítenek, ezzel pedig az állami, értéksemleges iskolák eszmei támogatottsága csökken. Az állami iskolák most szembesülnek azzal, hogy a jobb tanulókat az egyházi iskolákba viszik el. A feszültség tehát folyamatosan jelentkezik – állítja a szerzetes.

Az iskolába kerülő diákoknak jelenleg a becslések szerint 20-30 százaléka valamilyen területen sajátos nevelést igényel. Az előző oktatási kormányzat ezeket a diákokat, az esélyegyenlőség jelszavával „belökte” a közoktatásba, megszüntetve a sajátos gondoskodás keretében történő nevelést. Az iskolákat azonban már nem vértezte fel az új helyzet szakszerű kezelésének képességével – mutat rá a korábbi interjúban Görbe atya.

Akik viszont ennek ismeretében azzal vádolnák meg az egyházi oktatást, hogy csak az elitképzéssel foglalkozik, annak álljon itt a Katolikus Pedagógia Intézet közlése, amely jól tükrözi, hogy az egyház felvállalja a hátrányos helyzetű gyerekek nevelését is:

A 2018/2019 tanévben  a 120 579 nappali tagozatos tanulóból  3736 fő SNI, 9580 HH (hátrányos helyzetű), és 6147 BTM-es (beilleszkedési tanulási magatartási nehézségekkel küzdő) gyerek van. Összesen tehát 19463, ami a 120 579 -nek a 16%-a.

Az egyházi iskolák az állami fenntartású iskolákkal azonos mértékű támogatásban részesülnek az ott nevelt gyermekek után – vagyis semmivel sem kapnak többet. A szerzetesi közösség, illetve az egyház szabad döntése, ha ehhez hozzátesz egyéb kiegészítő támogatásokat, de ugyanez a helyzet, amikor a képviselő-testület szavaz meg az adott községi iskola számára valamilyen kiegészítő juttatást az oktatási intézmény működését segítendő.

Az Index által felhozott tankönyvválasztással kapcsolatban elmondhatjuk: az egyházi iskolának ugyanúgy a „kello” felületén található tankönyvlistából kell kiválasztania az oktatás során használandó könyveit. Az állami támogatást az egyházi iskolák esetében is kizárólag a központi rendszerből kiválasztott taneszközökre lehet megkapni. Ám bármelyik önkormányzat vagy egyházi fenntartó dönthet ettől eltérő módon, ha úgy gondolja, hogy ő inkább egyéb forrásból áldoz, másfajta tankönyvekre.

Az ország több megyéjében az önkormányzatok megkeresték az egyházi iskolafenntartókat, kérve, vegyenek át iskolákat. Az elmúlt néhány évben az egyház vett át szinte kizárólag roma gyerekeket nevelő óvodát vagy értelmi sérülteket nevelő iskolát. Vagyis a szegregáció vádjával méltatlanul illetett egyházi fenntartók már meglévő adottságokkal és jelleggel bíró iskolákat vállaltak fel, hűen egyházi küldetésükhöz. Ezért döngetett – éppenséggel belülről – nyitott kapukat Beer Miklós váci püspök, aki szerint az egyházi iskoláknak vissza kellene térnie az elesettek felkarolásához. A számok ugyanis nem támasztják alá a főpásztor által hangoztatott aggodalmakat: a létező elitgimnáziumok létszámukat tekintve töredékrészt képviselnek az egyházi iskolák halmazában.

Az egyházi iskolákba azok nyerhetnek felvételt, akiknek az iskolával azonos világnézeti hovatartozásuk van. A köznevelési törvény alapján a világnézeti semlegesség alól tehát kivételt képeznek az egyházi intézmények. Sok esetben, annak céljából,

hogy az állami iskolák válogathassanak az érkező diákok között, kéttannyelvű vagy nemzetiségi osztályokat indítanak el az intézményben a jobb diákok megnyerése érdekében.

Az egyháznak a Ferenc pápa által is hangsúlyozott, kikerülhetetlen feladata a szerencsétlenebbek felkarolása, az elesettek segítése, amelynek az oktatás területén is meg jelennie. Az egyházi iskolák jelentős részében nevelnek sajátos nevelési igényű gyermekeket – mégpedig a megfelelő szakmai ellátottság mellett.

– Az elkövetkezendő napokban keresztelnek meg a Salkaházi Sára Iskolánkból tizenegy fogyatékkal élő gyermeket, akik korábban Istenről mit sem hallottak. Mindez azért lehetséges, mert átvettük ezt az iskolát közel három évvel ezelőtt – nyilatkozta Oláh Gábor, a Esztergom-Budapesti Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatóságának igazgatója, örömteli ténynek nevezve, hogy egyre nagyobb számban járnak gyermekek egyházi fenntartású iskolákba.

– Olyan SNI-s, BTM-es, csonka családból érkező gyerekeket nevelő intézményeket is átvettünk, mint az – idén éppen száz éves – budapesti Kanizsai Dorottya iskolát. Ebben az intézményben az országos átlag alatti eredményeket érnek el évről-évre a diákok. 2018. szeptemberében egy csak roma gyerekekből álló óvodát is átvettünk Bajóton.

Mi nem azt néztük, hogy milyen a tanulói hozzáállás, hanem az egyház missziós lelkülete vezet bennünket

– mondta.

– Az is tény, hogy szinte az összes szerzetesrendi középiskola olyan színvonalat képvisel, amellyel az első száz legjobb iskola közé kerül. A követelmények meghatározása az iskola egyéni lehetősége. Például az Izraelita Hitközség támaszthat olyan, a zsidó kultúrára és hitéletre vonatkozó feltételeket, amelyeket ha valaki nem tud elfogadni, akkor nem kötelesek az intézményükbe felvenni – tette hozzá Oláh Gábor.

Domschitz Mátyáshoz hasonlóan vannak, akik az 1997-ben a Vatikán és Magyarország között megkötött szerződésben foglaltakat elfelejtik. A rögzített megállapodás arra vonatkozik, hogy a kommunizmus idején államosított, és sok esetben vissza nem adott egyházi intézmények és ingatlanok kárpótlásaként és az egyház által ellátott közfeladatok miatt az állam garantálja, hogy az egyházi iskolákban tanuló diákokra ugyanannyi támogatást kaphassanak az egyházi fenntartók. Ebből tehát az következik, hogy az egyházak az általuk fenntartott intézményekben tanított diákjaik után egy garassal sem kapnak többet, mint az állami fenntartású intézmények az oda járó tanulók után.

A kiegészítő egyházi normatíva mindig utólag kerül meghatározásra az alapján, hogy az alapnormatíván felül milyen egyéb állami támogatásban részesültek az állami iskolák diákjai után az állami intézmények. Az alapnormatíván felül nyújtott támogatások összegét az állam megadja az egyházi iskolák számára is. Tehát ebben sincsen semmiféle egyenlőtlenség a különböző fenntartású intézmények között. Voltak persze, akik a „rendszerváltás előtti szellemi örökségükhöz” híven nem fizették volna ki ezt a különbözetet, de ez a nem jogos szituáció a következő kormány idején rendeződött.

Az állam nem különböztetheti meg polgárait hitük alapján. Ezért kapják meg az egyházi iskolák az önkormányzati iskoláknak járó állami normatívát is. Az állami normatíva nem feltétlenül fedezi a tényleges bekerülési költséget. Míg egy önkormányzat ki tudja azt egészíteni adó- és egyéb bevételeiből, addig az egyháznak erre nincs lehetősége. Ezért az állam – ezúttal is az egyenlő elbírálás elvét követve – kiegészítő támogatást nyújt az egyházi iskoláknak, amit a költségvetés határoz meg előre, úgy számolva, hogy megnézik, az előző évben az önkormányzatok által az iskoláiknak adott kiegészítésnek mekkora az egy gyermekre számított országos átlaga – a következő évben ezt az összeget kapja minden egyes gyermek után is minden egyházi iskola a normatíva felett, kiegészítő támogatásként – nyilatkozta még 2010-ben a Magyar Kurírnak Platthy Iván nyugalmazott címzetes államtitkár, akinek szerepe volt abban, hogy a rendszerváltás után újra létrejöttek a diplomáciai kapcsolatok a Vatikánnal, illetve közreműködött a Vatikáni szerződés kialakításában is.

Domschitz Mátyás egyebek mellett azt is állítja, hogy az állami finanszírozású zeneiskolákba is járnak egyházi iskolákban tanuló diákok. Mi tagadás, ez valóban így van. Ám az egyházi iskola tanulóinak ugyanúgy meg kell fizetniük a zeneiskolai tandíjat, mint az állami iskolákba járóknak. Vagyis ebben sincsen semmiféle különbségtétel.

Az Index által lehozott grafikonok és a mögöttük álló „kutatási eredmények” rosszul és körültekintés nélkül értelmezett adatok összesítéséből keletkezhettek. Feltételezhetően az állami és az egyházi intézményekhez eltérő módon beérkező, következésképp fajtánként eltérő összegű, ám összesítve ugyanakkora mértékű állami támogatások helytelen összehasonlításáról lehet szó.

Találgatni tudunk csak, hogy esetleg az óvodásokra illetve a középiskolásokra dotált, eltérő nagyságú összegekre nem voltak figyelemmel (ugyanis egy gimnazistára több költséget fordít az állam, mint egy ovisra, így ennek differenciált vizsgálata nélkül nem lehet objektív eredményekre jutni – az egyházi fenntartású intézményekben nagyobb arányban vannak a gimnazisták, mint az államiakban, ezért ha csak a teljes diáklétszámmal osztjuk vissza a támogatást, hibás következtetésre jutunk matematikailag). Ezzel azonban

a cikk szerzője azt a látszatot keltette, mintha a fujj-fujj egyházi iskolák elhappolnák a fenntartásukhoz szükséges pénzeket az állami iskolák orra elől.

Ám ez egyáltalán nincsen így, éppen az előbb említett, diákok közötti egyenlő bánásmód miatt.

De ha ennyire nincs semmiféle különbség az állami és az egyházi fenntartású intézmények finanszírozása között, akkor vajon mi állhatott az index.hu-n megjelent cikk szándékának hátterében? Mielőtt elkezdenénk sajnálni a „szegénynek, butának és elmaradottnak” bélyegzett, állami iskolákba járó diákokat, előbb fordítsunk figyelmet e kérdés körültekintő megválaszolására. Bízunk benne, hogy az általunk összegyűjtött ismeretek hozzájárulnak a helyes válasz megtalálásához.