Sex, gender, sajtos omlett – beszélgetés A melegházasságról című könyv szerzőjével

– Hogy a csudába lehet közel 500 oldalon keresztül értekezni a melegházasság ideájáról…? Nem túlzás ez? (Kérdezik sokan.)

– A könyv a sokat követelt racionális érveket hozza fel a házasság nő és férfi közötti kapcsolatként való felfogása mellett – a melegházasságot kritizálva. Eredetileg fele ilyen hosszú könyvet terveztem írni, de kiderült, hogy a témakör tényleg minden területet érint. Én annyit csináltam, hogy összeszedtem, melyek a melegházasság mellett felhozott érvek, és fejezetenként cáfoltam őket. Arról nem tehetek, hogy ez egy ilyen sokrétű történet. A kötet négy részre oszlik, az első a kérdés filozófiai és politikai vonatkozásait taglalja. Elsőként a feminizmusban és az LMBTQ-mozgalomban mostanában domináns posztmodern szemléletet kellett tárgyalnom, azaz eleve azzal kellett kezdenem, hogy rámutassak: a világ józan emberi ésszel megismerhető, időtől és tértől függetlenül. Ez pedig elég kemény filozófiai kérdéskör, habár egyébként a hétköznapi életben teljesen magától értetődő – ha nem az lenne, már nem létezne az emberiség…

Alapvetően téves az az intellektuális divat, ami szerint a nyelv elsősorban torzítja a valóságot, nem pedig leírja, és hogy a valóságot elsősorban mi konstruálnánk.

A Hold nem az agyunk kivetülése, hanem időtől és tértől függetlenül létező dolog, ahogy az ember biológiai-pszichológiai-fizikai valósága, tehát az emberi természet sem a történelem terméke elsősorban. Érdekes egyébként, hogy miközben a melegházasság ellenzőin a racionális érveket kérik számon, addig a melegmozgalom egyik fő filozófiai irányzata bevallottan irracionális. A további fejezetekben szóba kerül a semleges állam és a szabadság kérdése, illetve az, hogy demokratikus-e a melegházasság. Utána átnézem a házasság történetét, bemutatom, hogy semmiféle tudományos konszenzus nincs a „born that way” elképzelésről – azaz arról, hogy emberek így (ti. melegnek) születnek. Aztán tárgyalom az örökbefogadás és a meddőség kérdését, majd megmutatom, hogy a hagyomány nem irracionális. Végül bónuszként kitérek a vallási érvekre.

– Többen a szemedre vetették, hogy bár a könyved kiváló olvasmány lehet pár száz „elborult” elme számára, a kultúrharc sokszor szó szerint könyörtelen vitáiban nagyon nehezen bevethető – a benne foglaltakat nem igazán lehet „jelszavasítani” stb. Mit mondasz erre?

– A kérdés bonyolult és összetett. Az árnyalt és tudományos tárgyalásra törekedtem elsősorban, ugyanakkor részint pontosan azért ilyen hosszú a könyv, mert azt szerettem volna, hogy ne csak egy belterjes kör számára legyen érthető – ezért mindent elmagyarázok. Utalgathattam volna az akadémiai szcéna tudására apellálva, írhattam volna pl. simán annyit, hogy „Foucault hatalomelmélete”, és akkor rövidebb lenne a könyv. De mivel azt akartam, hogy a kívülálló érdeklődők is értsék, el kellett magyaráznom, mi is pontosan ez a bizonyos hatalomelmélet. A témáról amúgy tényleg nem vitázik „pár száz elborult embernél” sokkal több. De a könyvem talán a legátfogóbb szakirodalmi összefoglaló, ami jelenleg magyarul létezik, még azok számára is, akik egyébként nem értenek velem egyet. Így a gyors és átfogó tájékozódásra kiválóan alkalmas egy-egy vonatkozó témakört illetően. Ez már csak azért is fontos, mert az LMBTQ-mozgalom intellektuális tisztessége legalábbis megkérdőjelezhető – láttam már például aktivistát tévévitában letagadni, hogy léteznek tanulmányok, amelyek szerint problémásabbak a melegpárok által nevelt gyerekek, miközben pontosan tudtam, hogy az illető olvasta a könyvemet. Én ellenben tárgyalom az örökbefogadást problémátlannak bemutató kutatásokat is – más kérdés, hogy aztán megkritizálom őket. Ugyanakkor nem állítom, hogy a tudomány eredményei egyértelműen egy álláspont mellett sorakoztathatóak fel – viszont számomra egyértelmű, hogy az amúgy a radikális baloldal által uralt társadalomtudományok sosem lesznek képesek végső álláspont kialakítására ezekben az ügyekben, ugyanis ehhez túlságosan összetett, az emberi létezés minden szintjét érintő, tudományosan nehezen vizsgálható kérdésről van szó. Egyszerűen a tudományos vizsgálhatóság határán mozognak ezek a kérdések. Ilyen körülmények között viszont (például) gyerekeken kísérletezni szerintem nem tisztességes.

Amúgy számos bonmot is van a könyvben… Például a meleg Lee Harristől:

„Úgy határozták volna meg a házasságot, mint amit csak férfi és nő közt lehet megkötni? Igen, de csak abban az értelemben, ahogy a sajtos omlettet úgy definiálták, mint ami sajtból és tojásból áll – amivel senki nem akarta megbántani sem a narancslét, sem a pirítóst; nem ezért hagyták ki őket a definícióból. A narancslé és a pirítós nagyszerű dolgok, de az biztos, hogy nem tudsz belőlük sajtos omlettet csinálni.”

Vagy az ateista, melegeket sokat segítő pszichiátertől, Robert Spitzertől:

„A heteroszexualitás programja szerint vagyunk felépítve”.

És még sorolhatnám az ezekhez hasonló, nagy magyarázó erejű példákat. Ezek mind képesek megmutatni, hogy az az álláspont, amit az LMBTQ-mozgalom és a radikális baloldal irracionális, megmagyarázhatatlan és előítéletes álláspontnak tart, észérvekkel is védhető. Épp csak – megint Lee Harrist idézve – „Hogyan magyarázod el, hogy miért ellenzel valamit, aminek a lehetősége amúgy sosem futott át még az agyadon?” És még sok olyan frappáns, érthető, mélyen szántó és tömör megállapítást tudnék mondani a könyvből, amelyek, ha valaki akarja, akár „jelszavasíthatóak” is.

– A kötetben hosszan és részletesen elemzed a melegházasság elképzelésének közvetlenül vagy közvetve megágyazó filozófiai iskolák gondolatait – ez a Melegházasságról… egyik legizgalmasabb része. Ugyanakkor – vélhetően – sokan nem értik, hogyan jönnek létre mondjuk Judith Butler kvázi végtelenül összetett, olykor az érthetőség határán mozgó posztmodern szöveglényeiből az afféle halálosan egyszerű követelések, mint pl. „legyen melegházasság!”

– Úgy jönnek létre, hogy a Butler-féle radikális posztmodern nagyon népszerű a nyugati gender-szakokon. Nem csak az ő módszerével érvelnek ugyan, de ez az egyik domináns iskola.

Judith Butler szerint még a „biológiai nem” is társadalmi konstrukció, ami persze teljes nonszensz.

Ő az összehasonlító irodalomelmélet professzora egyébként, így nem nagyon tudom komolyan venni, amikor például neurobiológusok kutatásait kritizálja, valamiféle eleve létező, öntudatlan elfogultságot beléjük látva.

– A katolikus tradícióból indított (racionális) érvelés lehetőségeit is vizsgálod a könyvben – viszont csak a legutolsó fejezetben. Ennek mi az oka? Hiszen ebben a blokkban végül sikeresen kimutatod, hogy a vallási érvelés – minden híresztelés ellenére – igenis értelmes lehet.

– A kötet a hagyományt és a természettörvényt tárgyaló fejezetekkel akár véget is érhetne. De annyira buták a vallást kritizáló melegmozgalmi érvek, hogy jó szórakozásnak tűnt válaszolni rájuk. Aki kicsit is járatos az emberi gondolkodás történetében, az tudja, hogy a vallás, esetünkben a kereszténység mellett nagyon jól lehet érvelni, és számos tekintélyes kortárs filozófus van, aki keresztény istenérvekkel szolgál – például az eredetileg kémikus, egykor Oxfordban filozófiát tanító Richard Swinburne. De amúgy a Biblia tárgyalásakor protestáns szerzőket is felhozok. Rámutatok ugyanakkor a katolikus álláspontról szóló fejezetben, hogy a katolikus egyház számára a Biblia sohasem volt a tanítás kizárólagos forrása, már csak azért sem, mert a Biblia végleges összetételét a már pár száz éve létező kereszténység az addigi hagyomány alapján határozta meg a 4. században. Szóval a cél pusztán annyi volt ezzel a negyedik résszel, hogy rámutassak: nemcsak hogy lehetséges a józan ész alapján érvelni a melegházasság ellen, hanem még a vallási érvelés maga is megalapozható. Amúgy sem gondolom, hogy az ateista-agnosztikus megközelítés lenne az „alap”… a vallási megközelítés azzal legalábbis egyenrangú.

– Némelyek szerint a Melegházasságról… amolyan „konzervatív kiskáté”-ként is forgatható. Ami jó hír (lenne), hiszen ilyen céllal írt munka, ha jól tudom, nem igazán áll rendelkezésre magyar nyelven.

– Fordítás azért van pár (Roger Scruton, John Kekes műveire gondolok elsősorban), bár az angolszász dominancia kétségtelen, és tényleg jó lenne a közép-európai tapasztalathoz közelebb álló konzervatív munkákat is látni magyarul a piacon. De tény és való, hogy bár nem ez volt a célom, végül a kötetem olvasható a konzervatív gondolkodás alapjainak bemutatásaként is – hiszen megvédem benne a hagyományt, a természettörvényt, a vallásos érvelést, valamint kritizálom a posztmodernt. Hozzáteszem: ha valakinek az a kifogása, hogy az érvrendszer úgymond „elfogult”, mert konzervatív, akkor jeleznem kell: ilyen értelemben a melegházasság-párti érvelés is elfogult.

Világnézeti semlegesség nem létezik, ugyanakkor minden „narratívát” azonos értékűnek feltüntetni teljesen logikátlan.

Nem fogadom el azokat a szentimentális szólamokat, amelyek szerint minden kultúra, minden világlátás és minden vallás egyenlő. Két ellentétes meggyőződés ugyanis nem lehet egyenértékű és egyszerre igaz. Az ezekre vonatkozó emberi szabadságot nem ezek egyenlőségéből, hanem az emberi méltóságból eredeztetem. (Ajánlom olvasásra az ateista John Kekes egalitarizmus ellen és a konzervativizmus ésszerűsége mellett írott munkáit.)

– Szőnyi Szilárd könyve (publicisztika-gyűjteménye), a Föltámadott a gender szintén nagyon jelentős mű a témában – bár persze a tárgyalásmód szintjein (sőt, a leglényegét leszámítva tulajdonképpen mindenben) különbözik a te könyvedtől.

– Szilárd kötete hasznos és olvasmányos, a mindennapi élet hús-vér valóságát tükrözi, szóval életszagú és konkrét. Ráadásul rövid, ami előny. Szerintem ezek a kötetek jól mutatnak egymás mellett a polcon.

– Mit gondolsz, mi lehet a következő lépés, milyen munkát kellene legközelebb elvégeznie a jobboldali-keresztény-konzervatív oldalnak ezen a vonalon?

– Nem ártana lefordítani néhány könyvet. Gyakran hallom, hogy a témával részletekbe menően foglalkozni sem érdemes. De ha nem érvelünk a saját álláspontunk mellett érdemben, akkor már át is adtuk a terepet a vitapartnereknek.

És akkor fel kell készítenünk magunkat arra, hogy lezúdul hozzánk mindaz, ami Amerikában már mindennapos valóság: a transzmozgalom teljesen önellentmondásos, viszont nagyon is erőszakos aktivizmusa.

A konzervatív defetizmust sem szeretem, ami úgymond letesz az „elvesztett” témákról. Amit az újmarxista baloldal és az LMBTQ-mozgalom történetéből le lehet vonni tanulságként, az éppen az, hogy nincs végleg vesztett ügy, és ha ők hisznek a világ átalakíthatóságában, akkor nekünk meg hinnünk kell a világ visszaalakíthatóságában, ha tetszik, a „restauráció” lehetőségében.

– Tényleg úgy gondolod, hogy érdemes? Nem válik egy ilyen „hit” a mai világban – az újbaloldali eszmék tekintélyes részének mély, sőt az észrevétlenséggel határos beágyazottsága mellett – maga is utópiává?

– Ha a konzervatívok törekvése a mindenkori status quo megőrzése, akkor de… viszont akkor mindegy is. Szerintem jobb ötlet értékkonzervatívnak lenni. A hagyomány nemcsak módszer és formalitás, hanem tartalom is.

A konzervativizmus nem lehet egy akármilyen hagyomány mindenkori megőrzésének törekvése. Ha a hagyományt lerombolják, akkor vissza kell építeni. Meg kell szabadítani a társadalmat a hagyományellenes nyomástól. Nem akármilyen adott értékeket és rendjüket tartunk védendőnek, hanem adott érték-rendet, ami azért hagyomány, mert évszázadokon, sőt alapjait tekintve évezredeken át meghatározó volt.

Szerintem abszurd, ha egy utópia elleni küzdelmet feladunk, mondván, ez maga is utópikus. Végleg eltüntetni biztos nem lehet az utópiákat, de a dominanciájuk ellen lehet küzdeni. És szerintem érdemes kilépni az utópia kérdésköréből is. Az emberi természettel ellentétes megközelítések uralma az egész társadalomban meghasonlást okoz. Egy ilyen, a kozmoszból káosz felé tartó állapot nem lehet tartós. Vagy összeomlik, vagy helyreállítjuk az ember valóságával való harmóniát. Persze ehhez újra el kell fogadni, hogy a valóság alapvetően megismerhető, amit a posztmodern tagad, mert elszeparálva látja az emberi elmét és nyelvet a világtól. Ez azonban téves kiindulópontból levezetett elképzelés. Ahogy Chesterton mondja: teljesen megalapozott kiindulópont, hogy a rántotta az rántotta, nem agyunk kivetülése, nem társadalmi konstrukció, egy adott rántotta minden kultúrában ugyanaz a rántotta, és pl. nem rántott hús.

Egyszerűen hinni kell a szemünknek és a fülünknek.

Ez pedig nem utópia meg hagyomány kérdése, hanem a legalapvetőbb józan észé. Ajánlom Étienne Gilson Metodological Realism című kötetét az elvontabb magyarázathoz.

Szóval a legalapvetőbb emberi igazságok egyetemesek, tértől és időtől függetlenek. Én nem értek egyet azokkal a konzervatívokkal, akik minden egyetemes igényt elutasítanak. Mérsékelt lokalista és mérsékelt univerzalista vagyok. A racionalizmust elutasítom, de a racionalitást nem – az észt viszont alátámasztja a hagyomány és a tekintély. Igenis lehet ésszerűen érvelni a klasszikus álláspont mellett azon túl is, hogy „ez a hagyomány”, és slussz. Restaurálni kell a harmóniát az ember valóságával.