„Titkos Értelmű Rózsa”
A rózsa rendkívül régi szimbólum, s a világ egyik legelbűvölőbb jelensége. Sőt több is ezeknél – önmaga. A férfi még ma is hajlandó rá, hogy választottjához méltó ajándékot fedezzen fel virága szépségében, illata tisztaságában, könnyűségében – egyúttal magát is figyelmezteti, mintegy az alkalomra neveli vele, hisz gyakran épp a rózsát kezében tartva sejti meg úgy igazán: nem akárkihez igyekszik…
Egykor, régebben, a rózsát érdemessége bizonyítékaként nyújtotta át „szíve királynőjének” a „lovag”; a tövisekben ekkor még valóságosan megjelent az „odaút” minden próbája-áldozata, rendkívüli fáradalma – ahogyan a fehér és vörös szirmokban is mintegy valósággal jelen volt a „királyleány” leírhatatlan szépsége.
Egyáltalán: a rózsát majd’ minden ember szépnek tartja mind a mai napig – ami (talán) jóval beszédesebb tény, mint azt sokszor gondolnánk…
De ha már a „közönséges” rózsáról is jogosan mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben minden – hiszen hol titokzatos módon, hol elbűvölő egyenességgel beszél égről és földről, s valamiképpen még ígéri is ezek nagy egyesülését… akkor mit mondjunk ama Rózsáról, aki – maga Mária? E Rózsa nemhogy a rafinált kérőcske közeledését nem fogadja – ami egészen természetes –, de a mégoly erényes, „gáncs nélküli” férfiét sem – egyedül csak Szent Fia hódolatát… az Ő szent sebeit – a világ életéért. Míg a közönséges rózsát úgynevezett „ügyes kezek”, töviseit megkerülve letéphetik – vagy akár ollóval levághatják –, addig Őt semmiféle „módszerrel” nem szerezheti meg soha senki. Hiába mindent felülmúló lágysága, szelídsége, gyöngédsége, azért illatát csak azzal sejteti meg, s egyedül annak pillantását vonzza magára, aki az Ő egyszülöttje szerelmes szenvedéseivel ékesítené magát, az Ő pirosló királyi ruhájában érkezne, fején az irgalmasság koronájával. Az ilyen szív kérelmeit nagy örömmel fogadja, s neki mindent megad, amit csak megadhat; a szorongattatást szép öleléssé formálja benne, s még a legsötétebb órát is a remény sugárzó illatával borítja be… méghozzá egyetlen szempillantás alatt.
A „Rózsa” arcára derülő fényben a világ nem labirintus többé – hanem a biztos út. Ellenben az önszeretetnek és ön-felemelésnek már legelső impulzusától is valósággal iszonyodik – ilyenkor mintha egészen eltűnne, nagy-nagy ürességet hagyva maga után…
Valaki egyszer, talán kissé elvarázsolt állapotában, a következő kurta mondatot, bolondságot találta mondani: „…nem élt még senki, aki rózsát szedett volna”. Amikor a körülötte lévők – miután alaposan kimosolyogták magukat – megkérdezték tőle, vajon hogyan kellene ezt érteni, kis hallgatás után azt válaszolta: „Nyilván: szó szerint”. Akár hihetünk ennek az illetőnek, akár nem, azért vizsgáljuk meg: vajon mindig kellően odafigyelünk találkozásainkra, értjük az igazán bensőséges célzásokat, utalásokat is? Minden helyzetben azon vagyunk, hogy amennyire csak lehetséges, gyarapodjunk a Szeretetben? Igyekszünk alázatossá válni?
