Áruló vagy lúzer?
100 évvel ezelőtt kezdődött a Tanácsköztársaság rémuralma, amelyben Károlyi Mihálynak is volt szerepe. Elsősorban kudarcos kormányzása, majd a hatalom átadása, lemondó nyilatkozata miatt, amit Tormay Cécile a kártyás cinikus felelőtlenségének, Illyés Gyula félrevezetés eredményének tartott. 
Maga Károlyi a szociáldemokrata Arbeiter Zeitung-ban arról írt, hogy tulajdonképpen nem is adta át a hatalmat, mert hisz ezt már rég megszerezte magának a szocialista munkásság a hadseregnek a maga számára történt megszervezésével. Történészek szerint a hatalomátvétel kommunista puccs volt, a lemondó nyilatkozat pedig ehhez tartozó – személyi titkára által elkövetett – hamisítvány.
Ám voltak Károlyi környezetéből olyan hiteles tanúk, akik erre másképpen emlékeztek. Simonyi Henri, a miniszterelnökség jegyzője (1918. november–1919. március), Károlyi bizalmasa szerint „az élő Károlyi Mihály soha, soha nem tagadta a hatalom átadását, a lemondó okmány aláírását”.
Tehát csak utólag, memoárjában szépít. Berinkey Dénes miniszterelnök (1919. január 11-től 1919. március 21-ig) pedig eskü alatt vallotta, hogy világosan, pontosan fölismerte Károlyi saját kezű aláírását a lemondó nyilatkozaton, ami nagyon kínos meglepetés volt számára.
Károlyi Mihály kiáltványa a Népszava hasábjain. 1919. március 22-én:
„A kormány lemondott. Azok, akik eddig is a nép akaratából s a magyar proletárság támogatásával kormányoztak, belátták, hogy a viszonyok kényszerítő ereje új irányt parancsol.
A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletariátus veszi kezébe.
A fenyegető termelési anarchia mellett, a külpolitikai helyzet is válságos. A párisi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyarországnak csaknem egész területet katonailag megszállja. Az ántánt-misszió kijelentette, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekintik.
Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja az, hogy Magyarországot fölvonulási és hadműveleti területté tegyék a román határon harcoló orosz szovjet-hadsereg ellen. A mitőlünk elrablott területek pedig zsoldja lenne azoknak a román és cseh csapatoknak, amelyekkel az orosz szovjet-sereget akarják leverni.
Én, mint a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke, a párisi konferenciának ezzel a határozatával szemben a világ proletáriátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok és átadom a hatalma Magyarország népei proletariátusának.
Károlyi Mihály”
Az egymásnak ellentmondó állításokból nehéz kihámozni az igazságot. Áruló volt, vagy csak – mai szóhasználattal élve – lúzer?
Átadta, átjátszotta a hatalmat, vagy csak hagyta, hogy átverjék? Ha átverték, aláírását meghamisították, ahogyan ezt állítják, miért nem tiltakozott erőteljesebben, miért törődött bele?
Miért nem adott ki helyesbítő közleményt?
Minden eszköze megvolt hozzá. Nem volt elég bátor hozzá, félt?
Akárhogy is történt, a visszaemlékezésből, elemzésekből egy tehetségtelen, gyenge kezű, felelőtlen politikus arcképe rajzolódik ki, akit nem nagyon dúlt fel a kommunista hatalomátvétel. „Ma délelőtt látta őket valaki a dunaparti korzón. Károlyi kabátja gomblyukában nagy vörös szegfűt viselt, a felesége pedig frigiai sapkaszerű vörös kalapot és vérvörös köpenyeggallért viselt. Jó kedvük volt. Nevetgéltek.” (Tormay Cécile)
Ha valóban így volt, az sok mindent megmagyaráz.
Végezetül korabeli szemtanúk, Simonyi Henri Illyés Gyulához írt leveléből, Károlyi Mihály Emlékiratából és Tormay Cécile Bujdosó könyvéből idézünk egy-egy érdekesebb részleteket. (Tormayt ugyan a történészek nem tartják hiteles tanúnak, pedig ő az események sodrában élt, és újságíróktól, bennfentes emberektől, „jelen időben” szerezte információit.)
Simonyi Henri
„Átmentem a Várba, a volt királyi palotába. Ott volt Károlyi a dolgozószobájában feleségével és nővérével.
Azzal állítottam be, amit az imént Kéri adott elő, megmutattam s odaadtam neki a nevezetes lemondó okmányt, amelyet ő előbb Kérivel együtt szerkesztett volna, s amelynek lényege az volt, hogy lemond, átadja a hatalmat Magyarország népei proletariátusának.
A szomorkás Károlyi átvette, épp csak átfutotta, s aztán habozás nélkül rákanyarította a nevet: Károlyi Mihály. És utána visszaadta: tessék, vigye.
A lemondó okmányt aláírva visszavittem a sajtóirodába, ahonnan a szöveget lediktálták dr. Molnár Kálmánnak, a kőnyomatos laptudósító Politikai Híradó szerkesztőjének, hogy továbbítsa a sajtónak.
Ez, ennyi volt az én szerepem. (…) Az élő Károlyi Mihály soha, soha nem tagadta a hatalom átadását, a lemondó okmány aláírását. (…) Berinkeynek az unszolására, hogy kiáltványa közzétételét legalább egyelőre mégis halassza el, Károlyi fölhívott engem telefonon, hogy a lapoknál állíttassam le a lemondó nyilatkozat közlését. Meg is próbáltam, de már késő volt, a lapok mind már jó három órája megkapták. Mikor én ezt visszatelefonáltam Károlyinak, ő ezzel az emlékezetes pár szóval válaszolt: annyi baj legyen!”
Károlyi Mihály
„Késő este, kb. tízkor Kéri Pál azzal küldte Simonyit hozzám, hogy odalent Pesten, a munkások előtt kikiáltották a proletárdiktatúrát, és hogy a polgárháború elkerülése végett, legbölcsebb lesz, ha az általa szerkesztett pronunciamentót aláírom, amit Simonyi átnyújtott. »Semmi esetre sem írom alá« válaszoltam.
Feleségem és Papp(enheim) Erzsébet jelenlétében történt mindez. Lógó orral ment vissza Simonyi Kérihez, közölni, hogy Károlyi nem megy bele. Kb. egy félóra múlva hanyatt-homlok rohant be újra Simonyi: »Tévedésből már valaki fel is olvasta a Munkástanács ülésén, hogy Károlyi átadta a hatalmat«, és hogy az írás már nyomdában van. Azonnal telefonáltam, hogy törni kell (ti. szét kell dobni a szedést – K. M.-né)…
Az igazság az, hogy én formailag írásban nem adtam át a hatalmat Kun Bélának. Az okmányt egyenesen akaratom ellenére, felhatalmazásom nélkül, sőt dacára, hogy kereken megtagadtam, olvasták fel a Munkástanács éjjeli ülésén… Nem én adtam át a hatalmat Kun Bélának, de a szociáldemokrata párt és annak vezetői.”
Tormay Cécile
„Károlyi lemondásának a körülményeiről is hiteles hírek érkeznek. Újságírók révén szivárgott ki, mi történt a tegnap esti minisztertanácson.
A tanácskozást megelőzőleg Károlyi titkolódzva, hosszasan tárgyalt Kunit Zsigmonddal. Kunfi azután egyenesen a gyűjtőfogházba ment. A szociáldemokrata párt nevében a börtönben megegyezett Kun Bélával és a többi kommunistával. Az egyességet írásba foglalták. A régi Országház tanácstermében pedig Pogány-Schwarz kikiáltotta katonatanácsával Magyarország számára a proletárdiktatúrát.
Hamar ment. Pogány a kaszárnyákat, a fegyver- és munícióraktárakat már úgyis átjátszotta 20 a kommunisták kezére. A posta és távírda is hirtelen a hatalmukba került. Kunfi, Gelléri Oszkár újságíró és Kéri Pál, Károlyi bizalmasa és tanácsadója vitte meg ezt a hírt a miniszterelnökségre.
Kihívták Károlyit a tanácskozásról és jelentették, hogy Kun Bélát éltetve, forradalmi nép özönlik az utcán. Fegyveres munkásság és katonaság követeli ordítva a diktatúrát. A város ezalatt mit sem sejtett és egészen csendes volt.
Károlyi megijedt, Kéri és Kunfi rábeszélésére kijelentette, hogy lemond. Ezután Kéri-Krammer Pál megfogalmazta a lemondást, Károlyi pedig elvetemült cinizmusában aláírta. A kártyás kártyázott megint és még csak meg sem igen nézte a kártyát, amelyet az asztalra dobott. Kéri felkapta a kártyát. Rohant a lemondással az Újvárosházára és diadalban felolvasta a munkástanács éjjeli ülésén.
A tanács ezután mondta ki, hogy Magyarország tanácsköztársaság legyen”.
Nyilas György
szociológus
