Dobsa István: Nem fogjuk feladni!
– Kezdjük azzal, hogy hadd gratuláljak első gyermeke születéséhez. Mekkora áldás ma, ha magyar gyermek születik Kárpátalján? Vannak efféle adatai?
– Köszönöm! Köszönjük Szépen! Tetszik a hasonlat és maximálisan egyetértek. Család majd gyermek az ember életében valóban hatalmas áldás. Én is nagyon hálás vagyok a jó Istennek értük! Pontos adataim sajnos nincsenek, de ezzel nem csak én vagyok így. Az utolsó népszámlálás még 2001-ben volt. Viszont vagyunk még szép számmal Kárpátalján és biztos vagyok abban, hogy leszünk is! Nem fogjuk feladni!
– Több mint tíz éve próbálja a kárpátaljai fiatalokat egyben tartani, felrázni, hogy áll most ez a munka?
– Valóban repülnek az évek, főiskolás éveim alatt még a hallgatói önkormányzatban tevékenykedtem, diplomásként újjászerveztük a KMKSZ Ifjúsági Szervezetét. Ez pontosan 2014 augusztusában történt, amikor a legnagyobb volt a bizonytalanság. Háború, sorozások, újraformálódó nemzetállam. Nagyon nehéz indulás volt, mára azonban egy sikeres ifjúsági szervezetet vezethetek. Jó érzés, hogy a fiataljainkat megszólítva tudunk dolgozni a kárpátaljai magyar közösségért. Tavaly – mondhatni – több nagy dobásunk is volt, jöttünk a nyár legnagyobb fesztiváljával az ISZ-Fesztel ahová több ezer fiatal látogatott ki, de nem csak a buliról szólnak mindennapjaink. Társszervezőinkkel elindítottuk közéleti akadémiáinkat is, melyek legfontosabb célja az utánpótlás kinevelése itt Kárpátalján. De van még éjszakai teremlabdarúgó tornánk, horgászversenyünk, fotópályáztunk és sok-sok egyéb olyan programunk, amivel megpróbáljuk színesebbé tenni az itt élők mindennapjait! Nagyon sok ember munkája van ebben. Abban, hogy nem halt el hamvaiban a kárpátaljai magyar ifi szervezet. Ennek a jelentőségét az Anyaországban talán el sem bírják képzelni. Nem is tudom megállni, hogy három személyt ne emeljek ki név szerint hálánk jeléül: Grezsa István miniszteri biztos urat, Brenzovics Lászlót a KMKSZ elnökét és Barta József alelnök urat.
– Mit lát, ki marad most otthon? És ki az, aki elmegy? Van, aki visszajön?
– Őszinte leszek, nagyon sokan mentek el, főleg tehetséges diplomás fiatalok, hiszen ők könnyen találtak könnyebb boldogulást pár száz kilométerrel odébb. Viszont én úgy látom mára változott a tendencia, bár most is sokan mennek el, de szülőföldben gondolkodnak. Néhány év múlva hazajönnek, és itt kezdenek vállalkozásba, itt próbálnak boldogulni.
– Mennyire érzik itt az emberek a magyar kormány intézkedéseit? Hálásak vagy hálátlanok?
– Nagyon hálásak! A magyar kormány hatalmas erőfeszítéseket tett az elmúlt években, hogy ez a közösség képes legyen túlélni a nehézségeket. A segítség a mindennapokban érződik, a teljesség igénye nélkül néhány intézkedés: támogatásban részesülnek a magyar nyelvű oktatási intézmények dolgozói, az egészségügyi dolgozók, de számos humanitárius segély érkezik a régióba kanyaró elleni védőoltások, folyékony klór, élelmiszer és még sorolhatnám. Igen a kárpátaljai emberek hálásak! És nem csak a magyarok.
– Ha nem politizálna, mivel foglalkozna?
– Jó a kérdés! Egészen fiatal korom óta részem a közösségi élet, akkor vagyok igazán elégedett, ha valami nagy dolgot sikerül elérnem az általam vezetett közösség számára. Hogy mit is csinálnék, ha nem politizálnék? Azt hiszem csak tanítanék, ahogyan tettem hat évig. Nagyon szerettem a pedagógusi pályát is, de az igazi közegem a kárpátaljai közösség.
– Pesti emberként úgy tapasztalom, hogy Kárpátalján, egészen különleges kapcsolat fűzi még az embereket a földekhez. Szinte mindenkinek, de még a városi embernek is van pár hold termője. Jól tudom?
– Jól tudja, akinek nincs pár holdnyi földterülete, az nem is igazán kárpátaljai. A helyiek biztonságot, forrást látnak a földben, ezért igyekeznek megtartani. És persze meg is művelni.
– Mi lehetne Kárpátalja jövője? És ezenbelül is a magyar közösség megmaradásának záloga?
– Kárpátalja, mint régió, számos erőforrással megáldott közigazgatási egység. Rendkívül frekventált zóna, hiszen négy országgal határos. Rekreációs erőforrásokban bővelkedik, számos ásványi anyagban gazdag. Tudni kellene élni ezekkel a lehetősekkel, olyan vezetők kellenek az ország és a régió élére, akik jó irányba terelik a dolgokat. Kevesebb erőforrásból is vannak gazdagabb régiók, de csak kevés nálunk szegényebb hasonló képességekkel. Ezen azt hiszem, itt mindenki változtatni akarna, beszéljen bármilyen nyelven.
– Sokszor éri kritika Kijevet, hogy a legalapvetőbb állami funkciókat se látja el Ukrajnában, és különösen Kárpátalján. Igaz ez? Bár, ha az úthálózatra nézek, ez nem is lehet kérdés.
– Gyakran érezzük, hogy Kárpátalja egyfajta szimbolikus mostohagyermek szerepébe kerül. Ebből kifolyólag sajnos tényleg vannak problémák. Ezeket annyira most nem részletezném.
– Mi az, amiben egy percen belül Kárpátalján mindenki egyetért? Legyen az ukrán, ruszin, cigány, román, vagy magyar?
– Béke és barátság! Kárpátalját igen vendégszerető és barátságos népek lakják. A politika boszorkánykonyhájában bármennyire mesterkedtek, ezt felborítani nem sikerült! És innen üzenem, hogy nem is fog! Kárpátalja továbbra is a béke szigete.
– Szokott pálinkát, vagy vodkát főzni?
– Be kell valljam, már jó ideje nagyon vonz a gondolat. Szeretném megtanulni a pálinkafőzés rejtelmeit. Látok rá esélyt, hogy 2019 téli estéin bele is vetem magam a dolgok közepébe. A vodka az nem érdekes, csak víz és szesz.
– Árulja el akkor nekem, ha itt jól terem a gyümölcs, a magyarok miért vodkát vagy kvászt isznak inkább?
– Az elmúlt évtizedekben nem volt gyakori a pálinkafőzés, adott volt azonban a vodka. A jó vendéglátás alapeleme, hogy a betérő vendéget megkínálják egy italra, a vodka az könnyen elérhető volt. Ugyanakkor az utóbbi néhány években egyre finomabb pálinkákat is készítenek Kárpátalján. Talán ez is most megváltozik.
– Tavaly mennyi pálinka fogyott Dobsáéknál?
– Nem sok. Egy finom pálinka mértékkel fogyasztva, azonban igazi elixír! A tavalyi évben ezekből a finom palackokból nem volt hiány és családi ünnepélyeken, baráti összejöveteleken meg is kóstoltuk ezeket. (Megjegyzés: Mi is megkóstoltuk és valóban finom.)
– Ha csak egy kívánsága lenne most Kárpátaljára nézve, a következő 10 évre, mi lenne az?
– Talán az, hogy 10 év múlva is itt élhessünk Kárpátalján és délutánonként a fiamat magyar iskolából vihessem majd haza. Sőt, ha azt kívánom, hogy ő is a fiát – az unokámat – akkor már túl sokat kívánok?
