Négy történet a Nem Adom Fel Kávézóból

Egy olyan hely bújik meg a Baross utcánál, ahol árad a szeretet és a nyitottság a dolgozókból, ahol itt mindenki esélyt kap egy valódi életre. A Nem Adom Fel Kávézó és Étterem Budapest első fogyatékossággal élő emberek által alapított kávézója, ahol maguk a fogyatékossággal élő és megváltozott munkaképességű munkatársak készítik és szolgálják fel az ételeket és az italokat.

Ahány dolgozó, annyiféle történet él a kávézó falain belül, de mindegyiküket összeköti a „nem adom fel”-lelkület, hogy képesek a legtöbbet kihozni magukból.

A kávézó négy dolgozójának mutatjuk be a csodálatos történetét. Hihetetlen nyitottsággal vezettek körbe minket a kis üzletben, közben elmesélve, hogy kerültek a Nem Adom Fel Kávézóba, és mit jelent nekik ez a hely.

Gyulai Zsuzsanna szeptember óta programszervező-asszisztensként dolgozik a kávézóban, ő mutatott be három kollégájának, akik bepillantást engedtek a Nem Adom Fel Kávézón belüli életükbe. Zsuzsi tavaly, míg Árpi 2017-ben került ide, és most mindketten pultosként dolgoznak. Anna már régi motoros, hiszen a felszolgálóként dolgozó lány már kezdetektől tagja a csapatnak.

Gyulai Zsuzsanna eredetileg tanár, de két évvel ezelőtt leszázalékolták, amikor a lábai tönkrementek. 

„Facebookon láttam, hogy keresnek programszervező-asszisztenst, és mivel 10 percre lakom a kávézótól, és régóta figyeltem a munkásságukat, jelentkeztem.  Van egy nagyon pozitív aurája a helynek, mindig kedvesek, mosolygósok, és a vendégekre is ráragad ez a nyitottság. Ha például helyszűkében vagyunk, van, hogy idegenek ülnek egy asztalhoz, és elbeszélgetnek egymással, ami más helyen azért nem nagyon fordul elő” – mesélte Zsuzsanna.

A Nem Adom Fel Együttesből – amely már hosszú évek óta működik – indult az alapítvány, majd a kávézó. Sokszor tartanak náluk koncerteket, és a kávézó munkatársai közül is játszanak az együttesben páran.

Nemrég volt a hároméves évfordulója a kávézónak, és mostanra érték el azt, hogy enyhén nyereséges a cég.  Ez nagyon fontos eredmény.

A hely eredetileg csak kávézónak indult, majd lassacskán felfejlődtek az ebédeltetésig, a Nem Adom Fel alapítványosok is gyakran esznek itt, és sokan jönnek be a környékről is hozzájuk. Nagyon sok programot is szerveznek a kávézóba. Ez családias munkahely, szoros a viszony köztük.

„Kevés ilyen hely van, ahol a megváltozott munkaképességű emberek dolgozhatnak, és ez nekik hihetetlenül fontos. Sokuknak van végzettsége, és mégsem veszik fel őket más helyekre, pedig nagyon erős bennük a szándék. Itt van felelősségük, fizetésük, és ez nagyon sokat jelent nekik. Sokkal több a sérült ember annál, mint ahány embert foglalkoztatnak. Volt már rá példa, hogy tőlünk tudtak elmenni a nyílt munkaerőpiacra dolgozni, és megállták a helyüket a nálunk szerzett tapasztalattal a hátuk mögött.

Sokan félnek alkalmazni megváltozott munkaképességű embert, pedig kevés motiváltabb munkaréteg van náluk. Ők nem fognak kéthavonta munkahelyet váltani, és képesek hosszú ideig ugyanazt a monoton munkát elképesztő precizitással elvégezni. Gyakran sokkal elszántabbak, motiváltabbak és megbízhatóbbak az átlag munkavállalónál” – mondta a kávézó programszervező-asszisztense.

Zsuzsi 2018 novembere óta dolgozik a kávézóban pultosként, de most gyöngyválogatással foglalkozik.

„Tavaly érettségiztem, majd adatrögzítő szakmát szereztem, és azonnal dolgozni szerettem volna. A suli után el voltam keseredve, mert hiába jártam állásinterjúkra, nem hívtak vissza. Amikor ide felvettek, nagyon boldog voltam. Én olyan iskolába is jártam, autizmussal élő, mozgáskorlátozott, látássérült fiatalok tanultak, úgy gondoltam, így hazajövök dolgozni. Nagyon nagy szeretettel fogadják ezen a helyen az új dolgozókat és a vendégeket is. Én pultosként dolgoztam eddig, de most gyöngyválogatással foglalkozom, mert lesz majd egy kézműves foglalkozás. Színenként és típusonként válogatom ki őket. Hobbim a gyöngyszövés, így most a hobbimnak hódolhatok” – mesélte nekünk Zsuzsi.

A fiatal lány elmondta azt is, hogy a pultozásnál a gyorsasággal voltak nehézségei, és miután van benne egy erős megfelelési vágy, előfordult, hogy leblokkolt, de most már sokkal jobban megy neki. „Azért is vagyok pultos, mert az egyensúlyzavarom miatt nem tudok felszolgálni. Mi elkészítjük a rendelést, és azt a felszolgálók viszik ki a vendégnek.”

Zsuzsi elárulta, hogy most lesz az első csapaépítő tréningje, amit nagyon vár.

Anna már kezdetektől tagja a Nem Adom Fel Kávézónak, ő is felszolgálóként dolgozik.

„Amikor a főnököm azt mondta, hogy felvesz, akkor az álmom vált valóra. Kicsiként pincér vagy színész akartam lenni – és így az egyik álmom tényleg megtörtént.”

Anna családja nagyon büszke rá amiatt, hogy itt dolgozik. Vannak nehézségeik és könnyebbségeik is, de a segédmentoruk, Attila mindig segít.

„Attila mindig mondja, hogy jobb kanyar, és akkor én már tudom, hogy jobb kanyarban van egy vendég. Ő belátja az egész teret. Persze vannak nehézségeink, de azokat megbeszéljük. Ez kávézó és család is” – mondja Anna, akiből árad a szeretet, ahogy körbenéz a kávézóban, és viccelődik is a körülöttünk lévőkkel.

„Ha szeretetről kéne beszélnem – én a főnököket nagyon szeretem – és ha két embert ki kéne emelni, akkor az a Szilvi és az Ancsa lenne. Szilvi a vezetőnk, de Ancsa a főnök. A múltkor voltunk Biatorbágyon horgászni, az nagyon jó volt… Az álmom, hogy Dominikára kimehessek, mert ott van az Exatlon. Azt nagyon szeretném megnézni. Az álomút maga Dominika, és már tudom, hogy kit vinnék magammal. Ancsát vinném.”

Árpi már több mint egy éve dolgozik itt pultosként. A végzettsége szerint élelmiszereladó, és nagyon szeret emberekkel foglalkozni.

„Közértben dolgoztam előtte, előző munkahelyem és a kávézó között ég és föld a különbség. Ott nagyon elszigeteltek, itt meg újra kezdtem élni. Elvették tőlem a munkaköreimet, 12 évig dolgoztam azon a helyen, és elegem lett. Onnan kiléptem, ide beléptem. Ha ez nem jött volna össze, ma is ott lennék. Talán azért nem jöttem el hamarabb, mert ezt a lehetőséget kerestem” – mondta el Árpi, akinek a családja nagyon örült, hogy otthagyta az előző munkahelyét, és csodálkoztak azon, hogy nem tette meg azt hamarabb. 

„Nem mindegy, hogy milyen helyre megy be reggel dolgozni az ember. Olyan helyre megy-e, ahol nem szeretik, és minden nap görcsbe áll az ember gyomra. Itt vidáman jövök be reggelente dolgozni.  A csapat elfogadott az első perctől kezdve, ilyen jó viszonyom a főnökséggel még sosem volt, mint itt. Kis családként működünk, emberszámba vesznek, lehetnek gondolataim. Mintha kicseréltek volna” – mesélte mosolyogva Árpi. 

„Egyik legboldogabb emlékem a kávézóval kapcsolatban, az amikor elmentünk sárkányhajózni. A csapattal megjártuk az egész Velencei-tavat oda-vissza. Úgy érzem, hogy szükség van ilyen csapatépítésre, ezért jól is ismerjük egymást. Nekem a csapatépítő tréning is teljesen új. Régi helyen csak bementél, teljesítettél és alig vártad, hogy hazamehess. Itt boldog vagyok” – mondja.

A kávézóban tartott farsangra is ellátogattunk, ahol a dolgozók a legkülönbözőbb jelmezekben, óriási hangulatban buliztak: