A nagy demográfiai krízis: Európa népessége rohamosan fogy
Csökkenő születésszám, kitolódó átlagéletkor, elvándorlás. Ez csak pár tényező, amely nagyban befolyásolja az európai országok népességét – főként negatív irányba. Valós problémáról beszélünk; efelett már nem lehet szemet hunyni az országok, vagy az Európai Unió vezetőinek.
Mára nagyjából világossá vált, hogy a népességfogyás két fő megoldása felerősíti a keleti és a nyugati országok közti különbségeket az EU-ban mind értékrendben, mint látókörben. Érdekes keretet adhat a demográfiai krízisnek a kelet-európai országok sajátos történelme. A rendszerváltások után, az 1990-es években az egész kelet-európai régióban visszaesett a születésszám. Sok minden felróható a kommunizmusnak a régióban, de az vitathatatlan, hogy egyfajta keretet, rendszert adott a mindennapoknak a maga módján.
A rendszer felborulása után a keleti blokkban megjelent a munkanélküliség, a bizonytalanság, melyre egyfajta természetes válasz a biztos döntések hozatala volt. A fiatalok vártak a fontos kérdésekben való döntéshozatallal, a gyarapodó munkaerőpiaci lehetőségek, pedig továbbtanulásra, tapasztalatszerzésre ösztökélték a szülőket. A gyermekvállalás elkezdett kitolódni; a potenciális szülők inkább 30 körül vállalnak gyermeket.
A nyugati modell
A nyugat-európai országokról alapvetően elmondható, hogy a születési szám növelésére specializálódott családpolitikájuk egyik fő eleme az anyák visszasegítése szülés után a munkaerőpiacra, az esélyegyenlőség megteremtése. Franciaországban ezt a korai gyermekelhelyezéssel igyekszik megoldani. A francia bölcsődék már két és fél hónapos koruktól fogva fogadják a gyerekeket, ugyanis a szülési szabadság összesen 16 hét, 6 hét szülés előtt és 10 utána, azaz igen sok francia nő már a két és fél hónapos gyermek mellől visszamegy dolgozni.
Hollandiában az anyák részmunkaidős foglalkoztatására helyeznek nagy hangsúlyt, így egy tipikus napi 8 órás munkát két nő tud betölteni. Az államilag támogatott szülési szabadság 4-16 hét, tehát nem több, mint Franciaországban, ugyanakkor a részmunkaidős foglalkoztatás lehetővé teszi, hogy az anya továbbra is időt tölthessen el a kicsivel. Ezzel a foglalkoztatási formával könnyebben megteremthető a munka-család egyensúly.
A helyzet keleten
Egészen érdekes megoldásokat láthatunk a környező országokban. Lengyelországban például – magyar rendszerhez hasonlóan – több pilléren áll a családtámogatási koncepció. A viszonylag friss Család 500+ programban alapvetően két gyermektől járt a támogatás, azonban ez alól kivételt képeztek az ország szegényebb családjai: a 181 euró alatti bevétellel rendelkező szegényebb családok esetében már egy gyermek után is járt az anyagi támogatás. A program kibővítését követően azonban ez év nyarától minden elsőszülött gyermek után is jár majd a támogatás, ugyanis úgy gondolják, az első gyermek megszületése a kulcs a további gyerekek vállalásához. Emellett a pályakezdő fiatalok számára megszüntetik a jövedelemadót, az idősebbeket is segítik év egyszeri, a minimálnyugdíj értékének megfelelő támogatással. 
Nemrég Oroszország is nagyot villantott családpolitika terén: Vlagyimir Putyin bejelentette népesedési csomagját: többek között kezdeményezte a gyermekvállalási támogatásban részesülő családok körének kiszélesítését, a sokgyermekes családok jelzálog- és földadó terheinek enyhítését, a bölcsődei férőhelyek növelését. Emellett hangsúlyozta, hogy az egészségügyi ellátások színvonalát is emelni kell; a vidéki településeket több kisebb ellátóközpont létrehozását kezdeményezte.
Érdekesség egyébként, hogy a svéd családtámogatási rendszer is viszonylag kiemelkedő 16 hónapos gyermekgondozási idejével, melyből legalább 3 hónapot az apának kell kivennie. Intézkedéseik sokkal inkább hajaznak a magyar mintára, mint mondjuk a francia példára; így abszolút érthetetlen, hogy miért illetik a hazai családpolitikai intézkedéseket igencsak kemény kritikával.
Világos, hogy a népesség folyamatos csökkenése komoly feladat elé állítja az európai országokat. Amíg korábban minden tagállam hagyta a többi államot dolgozni, most egyre inkább szólnak bele az országok egymás belpolitikájába, s bírálják azokat. Fricz Tamás politológus ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy
amíg eddig nem volt szokás az Európai Unió tagállamoknak egymás belügyeibe beavatkoznia, addig sajnálatos módon most ez a tendencia az uralkodó. Ez semmi esetben sem szerencsés.
Valószínűsíthető, hogy nincs egy tökéletes, minden államra ráhúzható megoldás-csomag; minden országnak saját magának, „személyre szabottan” kell kidolgoznia intézkedéseit, mely illeszkedi az ország társadalmi rendszeréhez, valamint gazdaságához is.
