Egy másik Nagy Imre
Akkoriban a „legbelvárosban”, a Váci utcában laktam albérletben, egy bérház tetőtéri szobájában. Légkondiról legfeljebb csak álmodoztunk, ezért aztán a jó idő beálltával nyitva tartottuk az ablakokat, ami viszont azzal járt, hogy a részeg turisták hangoskodásától nem nagyon lehetett aludni. Az utca tele volt valutaváltó arabokkal, főleg szírekkel és líbiaiakkal, akik valamilyen ösztöndíjjal Magyarországra jöttek „tanulni”, de eszük ágában sem volt befejezni az egyetemet, inkább kereskedtek és valutáztak. Ez akkor is törvénybe ütközött, de hát a „legvidámabb barakkban” ezt is elnézően kezelte a hatalom. Aztán ott voltak a németek, akik a fallal kettéosztott országukból ide jöttek találkozni, és mivel a Váci utcában volt egy Wernesgrüner, a sörcsap mellett fojtották italba bánatukat.
Én is ott ismerkedtem meg egy szép szál fiatalemberrel, akiben az volt a feltűnő, hogy elől hiányoztak a fogai. Mikor megtudta, hogy nemrég települtem át Erdélyből, rögtön barátságába fogadott. Akkoriban tetőzött Erdélyben Ceausescu eszement diktatúrája, a nyolcvanas évek végén voltunk, a magyarok együttérzéssel vegyes dühvel nézték, mit csinálnak a román kommunisták testvéreikkel. Nagy Imre sem véletlenül viselte az illusztris nevet, ott volt minden tüntetésen, március 15. és október 23. között. Az éjszakáknak pedig nála rendszeresen az volt a koronája, hogy rendőrökkel verekedett, s mivel fekete öves karate mester is volt, no meg harcos, öntudatos kun származék, általában a hatóság emberei húzták a rövidebbet.
A fogait viszont nem így veszítette el. Mesélte, hogy valahol Kelet-Magyarországra vitték katonának, ahol hónapokig álltak teljes fegyverzetben őrséget, és hallgatták a rádiót, a napi rossz híreket Erdélyről és az ottani elnyomásról. Imre ekkor néhányadmagával elhatározta, hogy megszöknek és megtámadják a „baráti” szocialista Romániát, hogy végre kitörjön a két ország között az elfojtott feszültség és az erdélyi magyarok is megszabaduljanak.
Így is történt, az elhatározást tett követte. Tele tárakkal indultak a román határ felé, ám szerencsére elfogták őket, mielőtt lövöldözni kezdtek volna. A kalandnak „futkosó” lett a vége, büntetőszázadba küldték a csapatot. Ott verték ki a fogait, puskatussal… Ezért ütötte aztán a szabadulása után rendszeresen a rendőröket. Törleszteni akart.
Aztán hosszú időre szem elől tévesztettem Imrét, nem is igen jutott eszembe. A Váci utcából elköltöztem, már réges-régen másfelé vittek az útjaim. Eltelhetett vagy két évtized, amikor egyszer csak rám köszönt az utcán egy hajléktalan kinézetű férfi.
A tekintetéről ismertem rá, a szemeiben még mindig ugyanaz a tűz lobogott, mint amikor először láttam.
Kelemen László
