Tandori Dezső: „Meghalni se kéne külön”
„Mindig készen állok rá, hogy ne történjen semmi” – fogalmazta meg ironikusan, valamiféle sztoikus nyugalmat sugallva Tandori Dezső. Mielőtt azonban azt gondolnánk (nem értve az idézet fonákját), hogy szürke volt és középszerű, ide idézzük egy gondolatát, amely számunkra ékes bizonyítéka, hogy milyen mélységeiben érezte át a szerelmet, s hogyan tudta azt precízen szavakba önteni:
„Meghalni se kéne külön. Annyira együtt vagyunk.”
Tandori Dezső szerdán, nyolcvan éves korában halt meg. A nemzet művésze, a korszakos irodalmár 1968-ban jelentette meg első kötetét, Töredék Hamletnek címmel. Pályájának kezdetén olyan nagyságok voltak rá hatással, mint Nemes Nagy Ágnes (aki gimnáziumi tanára volt), Ottlik Géza vagy éppen Mészöly Miklós. Egyfajta remeteéletet élt, visszahúzódó volt, de gondolatvilágának mélységét olvasói újra és újra megtapasztalhatták („Széthulltam arra/ az egy darabra,/ ami mindig is voltam”).
Gazdag életműve során megannyi díjat kapott, irodalmi és állami elismeréseket egyaránt. Zsenialitását bizonyítják kérdésfelvetései is:
„Lehetetlenre törekszünk.
Magunk körül olyan jobbra,
amit kellőként fogadna,
rejtelmünk, eszünk és lelkünk.
De ha lenne ilyen, kérdem,
abban meg mivé romolnánk?”
A halálról így írt: „Már minden napot meg kell becsülni. Kis lét, nagy tét: szerény nyeremény. De igaz. Aztán ha az egyik nap az utolsó lesz? Mindent elvesztek”.
Tandori Dezső itt hagyott minket. Ránk hagyta szellemiségét, egy alkotó élet szépségét és gondolatait:
„A lemondást nem holtunkban (halálunkon) kell gyakorolni. Ott már nincs benne semmi élvezet”.
A kép forrása a Litera.hu.
