Szeretem hazámat. Túl a kijelentés közhelyszerű és egyáltalán nem „trendi” voltán, talán az is magyarázatra szorul (még magamnak is), hogy egy olyan országot váltott ember, mint én, aki 26 évet élt egyik, majd 32 évet egy másik országban, hogyan gondolja az egy hazát, amelyet szeret, s melyhez ragaszkodik.
Amikor eljöttem az egyikből, Király László szavaival vigasztaltam magam: „a haza magam vagyok” – írta magyarországi kitelepülésekor. Ugyanakkor sokat jelentett, hogy a „két hazát”, Erdélyt és Magyarországot kulturálisan egynek érhettem meg, mindkét helyen ugyanazt a tevékenységet végeztem, zenével, népzenével, a sajátommal foglalkoztam, csak akkoriban Erdélyben ez sokkal nehezebb volt.
Mikor Kallós Zoltánnak, akiről tudtuk, hogy erősen kivándorlás-ellenes, félve bejelentettem kitelepülési szándékomat, elgondolkodott, majd azt mondta, mérlegeljem, hol tudok jobban használni „közös ügyünknek” (mindig ezt a kifejezést használta, még a könyvdedikációknál is legtöbbször). Kitelepülésem után is gyakran látogattam őt, soha nem éreztette, hogy rosszul döntöttem, szerencsére. (Zoli bácsi egyik legszebb éneke az „Idegen földre ne siess” gyimesi keserves).
Zenészként aztán sok országot bejártam, hosszú heteket, néha hónapokat töltve idegenben. Távolról, például Amerikából nézve pedig szinte semmi értelme nincs annak a distinkciónak, hogy erdélyi vagy magyarországi magyar, az amerikaiak ráadásul állandóan összetévesztik Budapestet Bukaresttel, velünk is megesett, hogy a vízumainkat a bukaresti amerikai követségre küldték.
Amikor messze vagyok, akkor érzem leginkább hazám hiányát. Kezdődik a magányosság érzetével, folytatódik az otthoni konvenciók hiányával (pl. amikor le szeretnél menni az első emeletre a lifttel, és a földszintre érsz, mert ott azt hívják első szintnek), majd jön a vágyakozás a „rendes” otthoni ételre. A hosszú távollétekben ez a legnehezebb, a gyomrunk ugyanis ellentétben az alvásunk időzónákhoz igazodásával nem áll át az új ízekre. Az idegen étkezési szokások, különösen a Távol-Keleten, okoztak számomra nagy szenvedést, erdélyiként nekem leginkább a kenyér hiányzott, a rizstől menetrendszerűen megfájdult a hasam. Egyszer Japánban egy nagyobb városban végre találtunk egy pékséget, ahol formás zsömlék mosolyogtak ránk, gyorsan bevásároltunk, „hazamentünk”, elővettük a szalonnát, piros aranyat, nekikészültünk a lakomához. Csak amikor beleharaptam a zsömlébe, derült ki, hogy csurig van töltve édes rizspudinggal…
hirdetésAmerikában jobb volt a helyzet, ott válogathattunk a különböző nemzetek konyhái, éttermei között, és mindenhol lehetett kapni kenyeret is. Mi leginkább a kínaiakhoz jártunk vagy a mexikóiakhoz, mert olcsó volt és laktató, az olasz étterem pedig már ünnepinek számított. Ha tehettük, megpróbáltunk főzni is „rendes” ételt, de a gyorsan felhizlalt ízetlen csirkecomb szétesett a sütéskor, a génkezelt krumpli nem barnult meg hámozás után, a mexikói paprika pedig más ízű és százszor csípősebb volt.
Mikor egy-egy ilyen hosszú útról hazatértünk, természetesen legelső dolgunk volt egy jót enni. Az első falatok után azonnal éreztük: valóban itthon vagyunk.
Kelemen László
