A szegedi papucsnak még mindig nincsen párja

A szegedi papucs napja alkalmából Páratlanok címmel nyílik kiállítás szerdán a csongrádi megyeszékhelyen, a rendezvényen szakemberek mutatják be a több mint ötszáz éves lábbelit és a hagyományos viselet továbbélése érdekében tett erőfeszítéseket.

A Szent-Györgyi Albert Agórában rendezett tárlaton a Móra-múzeum szakemberei által készített tablók elevenítik föl a szegedi papucs történetét. A civil szervezet gyűjteményéből bemutatnak klasszikus, hagyományos, valamint a kortárs divat elemeit felhasználó lábbeliket is.
    

A rendezvényen előadásokat tartanak a szegedi papucs csodás átalakulásairól a török hódoltságtól a 21. századig, fény derül arra, milyen stratégiák léteznek a mesterség átadására, milyen további terveket szőttek a szegedi papucs életben tartására a civil szervezetek, miért különleges a lábbeli hímzése vagy épp arról, miként lehet ihlető forrása a kortárs művészeknek e hagyományos viselet.   

A lábbeli ötszáz éves története a hódoltság korára vezethető vissza. A könnyű, tetszetős viseletre komoly kereslet volt a Dél-Alföldön, majd a Szabadtéri Játékok indulásával, a hazai turizmus fellendülésével a két háború között indult el a szegedi papucs másodvirágzása.

Papucskészítő műhely Fotó: MTI/Németh György

1922-ben lett önálló a papucsos mesterség, amikor négy jeles szegedi mester, Ménösi Lajos, Nagy Mátyás, Ótott János, Tuksa Gyula “készítményeit” az akkori kereskedelmi miniszternek személyesen mutatta be, aki “mélyen megilletődve” az önállósághoz hozzá is járult.   

Az önálló műhelyek 1951-ben a papucsos szövetkezet megalakulásával szinte megszűntek. A varrott, kifordított úgynevezett egylábas papucsok – amikor nincs különbség a bal- és jobblábas papucs között –  készítésének legendás mestere, Rátkai Sándor 2011-ben 98 éves korában hunyt el.   

A szegedi papucsot tavaly felvették a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe.

(MTI) Fotó: MTI/Németh György