Elsősorban keresztények vagyunk! – Válasz Stoffán Györgynek

 

 

 

 

 

Kedves Stoffán Úr!

 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a családi körömben nem találkoztam már az Ön írásában megfogalmazotthoz hasonló gondolatokkal-beállítódással, de akkor is hazudnék, ha azt mondanám, ez a magyar nehézsors felett való bússág nem keserít meg semmi és senki mást sem a környezetében.

 

Nyáron magam is jártam Erdélyben, ahol beszélgethettem ottani hazafikkal, akikben ezerszer is jobban lobog a nemzeti öntudat, mint az itthoni testvérekben. Találkoztam azzal a fajta zsigeri gyűlölettel is, amivel az ottani ortodox egyházat illetik. Világosan látom, hogy az egyházakat politikailag sokszor felhasználják az érdekérvényesítések harcaiban (erről itt már írtunk korábban) és igen, vannak magyarellenes megmozdulások, uszítások. Ennek ellenére azt mondom, hogy ugyanúgy, ahogy mi is elvárjuk, hogy ne a pedofil papjainkról ítéljenek meg minket, nekünk sem kell az egész Román Ortodox Egyházat szavainkban máglyára vetni. 

 

Fáj, hogy a történelem eseményei következtében Magyarország megszűnt befolyásos nagyhatalomnak lenni (bár lehet, hogy Kis Szent Teréz erről másképp vélekedne), és hogy a szép erdélyi tájakért már külföldre kell menni. A felvidéki magyarságról is alig beszélhetünk, messze nincs az a fajta elkülönülés, mint Erdélyben, száz év alatt szinte teljesen integrálódtak, de mindezzel együtt is értetlenül állok a felháborodás előtt, mely kérdőre vonja egy ország népét, mert az a saját határain belül, a saját zászlóival kivonulva kívánja köszönteni az Anyaszentegyház főpásztorát. 

Az a lázadásra uszító lelkület, amivel én kint találkoztam, a „mi magyarok vagyunk, ez itt magyar föld volt, és egyébként is utálnak minket itt, de nem baj mert mi is utáljuk őket, és ha az anyaország támogatna minket, akkor visszahódítanánk Erdélyt” című történetet keresztényként semmilyen szempontból nem találom elfogadhatónak. Félreértés ne essék, hálás és büszke vagyok, hogy magyar lehetek, itthon tanultam és nőttem fel, itthon alapítok családot és itthon tervezem leélni az életemet. De amíg Krisztushoz tartozom, éntőlem akár kamcsatkai indián is lehetnék. Valószínűnek tartom, hogy az Istennek teljesen mindegy, milyen nemzetiségűek vagyunk. Az viszont már biztos nem, ha emiatt gyűlölködés van köztünk.

 

Hogy egy zarándokhely magyar vagy nem magyar, értelmetlen vita tárgya a szememben. Krisztus eljött zsidóhoz is, göröghöz is, istenfélőhöz és pogányhoz is. A Szűzanya – bár különleges kapcsolat fűzi hazánkat Hozzá – nem csupán a magyaroké. Isten nem aszerint osztja kegyelmeit, hogy kinek van igaza, és kinek a sértettségét kéne most kicsit ellensúlyozni. A Mennyei Atya „esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok?”

 

A pápa-gyűlölet napjainkban érzékelhetően erősödik a keresztények körében. Ennek okát sokszor abban látom, hogy a világban élő testvérek olykor elfeledkeznek arról a tényről, amit olyan szépen fogalmaz meg az ének: „Mielőtt a világ meglett, Ő már téged eltervezett, Téged Ő már akkor szeretett. Testedet Ő alkotta, lelkedet Ő formálta, azért vagy, mert Ő akarta.” Igen, ez még a közel-keleti népekre is vonatkozik. 

 

A magam részéről, jó lelkiismeret szerint igyekszem alázatban vizsgálni, hogy a Szentlélek felkentje miként vélekedik a dolgokról. Minduntalan eszembe villan: „Hiszen Istennek a „balgasága” bölcsebb az embereknél.” Mert nem hiszem, hogy a pápa ellen folyamatosan lázongó testvérek keserűséggel és haragvással teli lelke, valóban tisztábban lenne képes szemlélni és – főleg – látni a minket körülvevő világot. Örvendek viszont, hogy az olyan eseményeken, mint a panamai Világtalálkozó, a Szentatya megerősödhet a szeretetben és abban a tudatban, hogy a kereszténység jövője szerető fiatalok kezében van. 

 

Tisztelettel;