III. András származása már a kortársak szerint is vitatott volt. Édesapja Utószülött István herceg volt, aki II. András utolsó feleségének, Estei Beatrixnak volt a gyermeke. Beatrixnak II. András halála után a személyét övező ellenszenv miatt menekülnie kellett az országból, s gyermekét már német földön szülte meg. A rossz nyelvek szerint a gyermeket valójában nem is II. András, hanem az egyik főúr nemzette, akivel a királyné szerelmi viszonyt folytatott.

Mindez elég volt ahhoz, hogy IV. Béla ne ismerje el testvéreként Istvánt, aki élete során Velencében próbált meg boldogulni. Itt beházasodott a jómódú Morosini családba, s Velencében született meg 1265-ben fia, András is.

A gyermeket a vitatott származás ellenére úgy nevelték, mint a magyar trón potenciális jövendőbeli várományosát, s az események alakulása miatt a lehetséges végül valóságossá is vált. IV. (Kun) László halálával ugyanis nem maradt más Árpád-házi uralkodójelölt, aki a magyar trónra ülhetett volna, így 1290-ben III. András kerülhetett a magyar királyság élére. Személyét eleinte az ország összes föúra elfogadta, vélhetően abban bízva, hogy az ismeretlenségből előkerülő, tapasztalatlan és vitatott legitimációjú királyt befolyásolni tudják majd saját érdekeik mentén.

III. András már egy olyan országot örökölt, amelyben a központi királyi hatalom a korábbiakhoz képest meglehetősen gyenge volt. A főurak regionális hatalmának növekedését már elődei sem tudták kellőképpen visszafogni, s ennek hatásai az ő uralkodása során is megmutatkoztak.

A magyar királyságért folyó trónviszály gyakorlatilag már 1292-ben elkezdődött, ugyanis 1292 Mária magyar királyné fiára, az Anjou-házból való Martell Károly salernói hercegre hagyta a koronát. Károly de jure birtokokat kezdett el adományozni a magyar főuraknak – bár ténylegesen ezek még nem voltak az ő uralma alatt – és ezzel próbálta meg növelni saját támogatottságát.

hirdetés

Törekvését siker koronázta, mivel magyar földön III. András ellen felkelés tört ki a Kőszegi család vezetésével. Ekkor meglehetősen szokatlan módon alakultak az események: a király serege ugyanis végül nem ütközött meg a Kőszegiek erőivel, hanem végül békekötésre került sor a felek közt. A visszavonuló királyi seregen azonban Kőszegi Iván serege rajtaütött és a győztes ütközetben magát a királyt is foglyul ejtette. Az uralkodót azonban hívei néhány hónap után kiszabadították a fogságból, de ő – vélhetően az újabb konfliktus elkerülése végett – nem állt bosszút foglyul ejtéséért a Kőszegieken, akik minden címüket és birtokukat megtarthatták. 

III. András a következő években a királyi hatalom megerősítésére törekedett, több-kevesebb sikerrel. Már uralma alatt is elkezdődött ugyanis a tartományúri hatalom kiépítése. Főleg Kőszegi Iván és Csák Máté járt élen e téren. Az uralkodó segítségére volt Martell Károly 1295-ben bekövetkezett halála, ezáltal egyelőre nem akadt több trónkövetelő, aki az uralkodó dolgát nehezíthette volna.

András helyzetét erősítette az is, hogy szövetségre lépett a Habsburgokkal, akik ekkor a német királyi címet igyekeztek megszerezni. András segítségének is köszönhetően a Habsburgok győzedelmeskedtek 1298-ban a göllheim-i csatában és nem sokkal később Habsburg Albertet német királlyá koronázták.

Magyarországon belül mindemellett továbbra is voltak olyan helyi hatalmak, akik nyíltan vagy kevésbé nyíltan szembeszálltak az uralkodóval. 1298-tól közéjük tartozott az esztergomi érsekké választott Bicskei Gergely is, aki nyíltan az Anjoukat támogatta.

Mindemellett a király igyekezett rendet teremteni az országban, Pesten országos gyűlést hívott össze, ahol többek közt a ”hatalmaskodás” fogalmát is tisztázták, ezzel is megpróbálva visszaszorítani a rendeket. Ráadásul a gyűlést követően András sikeresen elnyerte több főnemes támogatását, akik megfelelő bázist adtak neki a Kőszegiekkel és a Csákokkal szemben. Ennek eredményeképp 1300-ra e két család is elismerte a magyar trónra való jogát.

Még ugyanebben az évben az Anjouk ismét elkezdtek a magyar trón megszerzésére törekedni. A Subic család támogatását megszerezve Martell Károly fia, Károly Róbert 1300-ban partraszállt Dalmáciában seregével.

Az időzítés szerencsésnek bizonyult: III. András ugyanis 1301. január 14-én váratlanul elhunyt, vélhetően egy gyors lefolyású betegség következtében. Az uralkodót Ákos nembeli István nádor így búcsúztatta 1303-ban:

„Meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának a nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt. Halálát, mint Rachelét siratván meg, az ország népei azon gondolkodtak: hogyan és miképpen találhatnának maguknak az isteni kegyelem gondoskodása folytán a szent királyok véréből származó új uralkodót.”

III. Andrásnak leánya volt Árpád-házi Boldog Erzsébet hercegnő, akit eredetileg Vencel cseh herceggel jegyeztek el, de a házasság végül meghiúsult. András halála után Erzsébetet mostohaanyja Bécsbe vitte, majd végül 18 éves korában egy svájci domonkos rendi zárdába lépett be, s ott is élt haláláig. Már a zárdában kereste fel őt Habsburg Henrik, aki házasságot ajánlott neki, a hercegnő azonban helyette inkább a “királyok királyát”, Jézus Krisztust választotta hitveséül. 

A korábbi hercegnő a zárdában szinte mindig betegeskedett, élete végére pedig majdnem teljesen le is bénult. A domonkos rendben őt boldogként tisztelik, de a katolikus egyház még nem folytatott boldoggá avatási eljárást az ő esetében. 

(Forrás: erdelyinaplo.ro, kiemelt képünkön Árpád vezér ópusztaszeri szobra látható, a kép forrása: Wikimedia)