Ezt már láttuk valamikor az Ország Házában
Déjà vu érzése van az embernek, amikor az Ország Házában elnézi a jelenlegi ellenzék szerencsétlenkedését. 
Egy mindenre, de leginkább az ország vezetésére teljességgel alkalmatlan csoport fantázia nélkül, mondanivaló nélkül, vízió nélkül obstruál, maga sem tudja miért. Csak az az üzenetük, hogy ami van, az nem jó, hogy miért nem jó, meg sem tudják fogalmazni. Akarni pedig csak a hatalmat akarják, mert hogy a hatalom közelébe se juttatta a náluknál sokkal bölcsebb választó, roppant frusztráltak, s mint tudjuk, a frusztráció agressziót szül.
Volt nekünk 1867 után egy szintén mindent tagadó ellenzékünk, de legfőképp a kiegyezést, akiket a „generális” Tisza Kálmán kordában tudott tartani. Tisza Kálmán távozása után megszűnt az erős kéz, hihetetlen elszemtelenedtek, és a meggyengült kormánypártot 1905-ben leváltották, 1910-ig alakítottak egy szedett-vedett koalíciót. Egymáshoz nem illő programokkal bíró pártok veszekedtek, hogy a hatalom melyik szeletét kaparintsák meg. S közben nem értették meg azt a bonyolult történelmi helyzetet, mely hamarosan a világháborúhoz, a Monarchia széteséséhez vezetett. Szinte egyedül gróf Tisza István, az 1910-ben újra hatalomba kerülő miniszterelnök látta a veszélyeket, aki a következőket írta 1913-ban: „A nemzetek sorsa most századokra eldőlhet. Nem lehet elbújni a nagy világtörténelmi problémák elől, ha elpusztulni nem akarunk.” 
De ne szaladjunk ennyire előre. A országgyűlés 1902. október nyolcadikán költözött Steidl Imre lenyűgöző, a világ legszebb parlamentjei közé tartozó épületébe. Sajnos a megnyitás pillanatától kezdve elszabadultak az indulatok, veszekedések, sőt verekedések színhelye lett az alsóház, törtek-zúztak a feladatukra alkalmatlan képviselők. Szánalmas olvasmányok az akkori jegyzőkönyvek.
„Az obstrukció rövid szünetekkel tizenhat esztendeig szívta a nemzet vérét. Meggyőződésem, hogy ez a tizenhat év ásta meg a nemzet sírját. (…) az obstrukcióval együtt olyan elvadult hang kapott lábra a politikában, hogy művelt ember a polgári élet semmiféle körében nem élt olyan izgalmak és lealázó veszedelmek között, mint a magyar képviselőházban. Nem egyszer kétségeim támadtak az iránt, hogy tisztességes ember lehet-e egyáltalán tagja ennek a Háznak?” – írta keserűen Herczeg Ferenc az obstruáló képviselőkről. 
Hasonló mélységekig süllyedt le a mostani ellenzék a fütyülésekkel, a pulpitus-eltorlaszolásokkal, az ordibálással, obszcén mutogatásokkal, trágárságokkal. Azt hiszik, hogyha előre megtervezetten lefekszenek a TV székházban a biztonsági őrök lába elé, akkor a választó elhiszi a képviselők elszántságát.
Nem, ez szánalmas még az saját szavazóik előtt is. Ilyen mélységben a közbeszéd csak Gyurcsány idejében volt, abban a bizonyos őszödi beszédben, amelyben saját maga vallotta be, hogy hazudott a nap minden órájában.
Ma is az a helyzet, mint 1905 után: egy szedett-vedett ellenzék nyolc éve keresi saját magát, egymással eddig szóba nem álló tiszavirág-életű politikai formációk, hitelüket vesztett pártok akarják láthatósági mellény felvételével, ezzel a viselkedéssel tüzelni azt a pár szélsőségest, aki a balhé kedvéért kinn, a téren karácsonyfát égetne, törne, zúzna, mint a századeleji képviselők a parlamentben.
Nem kérünk belőle, a magyar társadalom nem fogékony erre, a tömegeket biztosan nem vonzza a bizonytalanság, a káosz, az anarchia. Köszönjük, jól érezzük magunkat a biztonságban, a rendben, a stabilitásban.
Szilágyi Erzsébet
