Ökölógia nem középiskolás fokon

Hírportálunk ezelőtt két írásban is foglalkozott a január 5-i ellenzéki tüntetéssel. (Első, második cikkünk.) E két cikkünk kapcsán előkerült két fotó is: az egyik a tüntetés szervezőinek kreatív munkája volt, a másik Szrgya Popovicsot, az Útmutató a forradalomhoz című könyv szerzőjét ábrázolta. Mindkét képen ott szerepelt az ökölbe szorított kéz szimbóluma. De hát miért is? – vetődik fel önkéntelenül a rácsodálkozó kérdés.

Az összeszorított ököl gyerekkorunk számtalan helyről visszaköszönő jelképe,  társaságában nőttünk fel, de valahogy eddig sohasem szúrt szemet, egy kicsit mindig olyan volt, mint a fogpasztareklám-plakáton a vakítóan fehér fogsor. Az ég felé tartott ököl olyan „haladó” izé-féleség volt, ami ellen felesleges lett volna lázadni, csak meg kellett tanulnunk együtt élni vele. És persze meg is tanultunk: hiába voltak az öklök a tankönyveinkben, az utcai plakátokon, a forradalmi ifjúsági napokon tolhatták az arcunkba, szemünk se rebbent, kiesett a figyelmünk homlokteréből. Ezúttal most valahogy mégis elgondolkodtatott, honnan és miért bukkant elő megint e jelkép, vajon honnan ered az ökölbe szorított kéz szimbolikája, mióta használatos, mit jelent és kik használták…?

Mi tagadás az érdeklődés felkelte után e sorok szerzőjét egy pillanat alatt elnyelte e tárgykör sűrűje, igen hamar el is merült egyféle ököl-tani lápvilágba, amiről már e témával való rövid ismerkedés után is bizton elmondható, hogy megérne akár egy komoly esszékötetet is. Most terjedelmi okokból ezúttal csak annyival kell beérnie a nyájas olvasónak, hogy csak vázlatszerűen fektetjük le az ökölógia tudományának alapjait, s terjedelmileg ez sem lesz kevés.

Jöjjenek hát, ismerkedjünk meg együtt, vajon milyen a múltja, a szellemisége és gondolatvilága a felemelt öklöknek!?

Úgy tűnik, hogy az emberi kéz megjelenítése ősidők óta fontos lehet a művészetben, hiszen már a kezdetektől fogva ábrázolták, a neolitikum barlangfestményein is lenyűgöző példákat láthatunk elődeink kezeiről. Érdemes megfigyelni, hogy egyik ősi ábrázolásban sem látunk ökölbe szorított kezet!

A kezünk és a vele tett mozdulataink minden időben fontos eleme lehetett a bonyolult emberi kommunikációnak, a kezeink jelzése a szavakat megelőzően egymás megértésének legősibb eszköze volt. Ősi voltára az utalhat talán a legjobban, hogy mindannyian szinte ösztön szinten értjük a kezek által mondottakat.

A kézmozdulataink számtalan módon segítik az emberi közlést, és ezek közül sok önálló kommunikációra is alkalmas, van, amelyik nemzetközileg is ismert, és van olyan, amely kultúrafüggő. E mozdulatok jól közvetítik a közlő és befogadó egymáshoz való összetartozó viszonyát, vagy akár a közöttük kialakuló feszültséget. A kéz gesztusaival cselekvéseket, gondolatokat egyaránt kifejezhetünk.

E rendkívül kifinomult végtagunk, az ujjaink segítségével rengeteg jelet tudunk közölni.

De legyen most elég ennyi, nem megyünk ezúttal végig azon a számtalan jelen, amit kezünk segítségével mutatunk egymásnak, és amelyeket egyébként a pszichológia tudományának metakommunikációs elméleteinek ismerete nélkül is kiválóan megértünk. Annyi biztos azonban, hogy a lélektan is jól ismeri az ellenállás és az egység egyértelmű, egyetemes jelképét, az előremutató összeszorított vagy másként: a felemelt öklöt, ami része a kézszimbólumok széles jelképrendszerének. Amíg a nyitott tenyér őszinteséget, bizalmat, szeretetet sugall, a bezárt tenyér rejtegetési szándékot, ezzel együtt az őszinteség hiányát jelenti. Az ökölbe zárt kéz a feszültség, a védekező vagy agresszív beállítódás kísérője.

A kéz a köszöntés, az üdvözlés egyik fontos eszköze is, ami megint kultúra- és ideológiafüggő: a fasizmus karlendítése, a keresztvetés, a meghajlás keresztbe tett kézzel, mind-mind mást jelentéssel bír. És mit ad Isten – itt jutottunk el a munkásmozgalmi forradalmár magasba lendített ökléhez –, ami, mint az láttuk, mindig „a feszültség, a védekező vagy agresszív beállítódás kísérője”.

Ha ránézünk e képre, szavak nélkül is világos számunkra, mit értünk „feszültség, védekező vagy agresszív beállítódás” alatt.

Majd nézzünk e XIX. századi elvetemült férfiú szemébe, s idézzük fel a meglehetősen feszültségteli, védekező és agresszív, felforgató gondolatait, amik még ma is olykor lángra lobbantják a világunkat.

„A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.
Világ proletárjai, egyesüljetek!”

„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.”

„A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”

A Marx-idézetek mellé, a miheztartás végett, s hogy jobban megérthessük a szellemtörténeti eseményeket, tegyük rögtön ide Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író kommunistákról írott szavait, aki egészen biztosan tudja, miről beszél, hiszen 1945-től kezdődően 11 évet töltött el szovjet börtönökben, munkatáborokban majd száműzetésben:

„A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”

A magyar Márai Sándor, polgári írónknak sincs túl jó véleménye kora meghatározó eszméjéről, s az abba belekapaszkodókról:

„A kommunisták minden pillanatban hajlandóak feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek egy nagy csalást és hazugságot: a Kommunizmust.”

„A kommunizmus megbukott minden értelemben, de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem a meztelen életét és a zsákmányt.”

„A bolsevizmus a legfőbb rossz, ami valaha is a világra szakadt.”

Mi tagadás, tényleg van valami valóban elborzasztó a kommunistákban és a bolsevikokban, akik a dühödt világátalakítás igen komoly munkái közepette jó néhány megdöbbentő kijelentésre ragadtatták magukat a Teremtésben hívőkkel kapcsolatban. Forduljunk ez ügyben is Marxhoz:

„A vallást, mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni.”

„A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.”

Hogy ez a gyakorlatba átvitt eszme mit jelentett, megtudjuk, ha a hatvanas évek Kínájában egy Csen Boda pártfunkcionárius egyik cikkébe belelapozunk. E méltán elfeledett szerző annak az alapjait fektette le, hogy a „négy régi” – vagyis a régi eszmék, régi kultúra, régi szokások és régi hagyományok – elpusztítására kell mindenáron törekedni. A KKP egy pár hónappal későbbi határozatában ezt a legmagasabb szinten is megerősítette, ami azt jelentette a gyakorlatban, hogy mindent meg kell változtatni, át kell írni, el kell pusztítani, ami a legcsekélyebb mértékben is emlékeztet a múltra, a hierarchiára, vagyoni vagy emberi differenciára.

Sokan e tárgykör kutatói közül e gondolatok megfogalmazásában egy korábbi emberbódító eszme, a szabadkőművesség istentagadó szellemét vélik felfedezni, legalábbis annak azt az ágát, amely később egyenesen sátánista tanoknak lett az előfutára. Az alábbi kép egy ilyen korai szabadkőműves beavatás egyik epizódját ábrázolja, amely már-már valóban kísértetiesen hasonlít az ikonikussá vált „No passaran!” spanyol köztársaságpártiak kommunista köszöntésére:

 

A beavatási rituálé esküre emelt kéztartása során egy vagy mindkét kéz ökölbe összeszorul. Állítólagos jelentése az volt, hogy a beavatás utáni kötelességszegés szankciója az lesz, hogy a „csonkot levágják a csonktól”, másképpen, az eskütevő keze bánja majd, ha elfordul a szabadkőművességtől. Ironikus, ha a kommunisták tényleg innen származtatják e mozdulatot, akkor miben reménykedtek a későbbiekben?

Csak mellékszálként megemlítenénk, hogy sok komolyabb szerző tényleg nem zárja ki a későbbi kommunista jelképek eredete kapcsán a szabadkőműves gyökereket. Például a kommunisták azt állították, hogy a kalapács és a sarló a munkavállalókat, a munkásokat, a proletariátust jelképezi, az egyetemes szimbólumok világában azonban a sarló mindig is a halál jelképe volt, míg a kalapács e téveszme jelképvilágában a hatalmat és az erőt jelentette, úgyhogy e két jel egymásra helyezésével elég komor kombó keletkezett, amely pusztító voltára aztán a megvalósult kommunista rendszerek nem is cáfoltak rá. Elevenítsük fel a Tan számlájára írható halálos áldozatok számát, a Kommunizmus fekete könyve adatai szerint a kommunisták 100 millió gyilkosságot követtek el. Leírjuk: százmillió emberhalált követelt ez az eszme!!!

A kommunizmus másik legismertebb szimbólumában, a vörös csillagban is luciferiánus, sátáni jelképet látnak a kutatók, szerintük egyenes út vitt e korai szabadkőműves jelképtől a bolsevik felhasználáshoz.

S ha már itt tartunk, a bolsevikok kedvenc színe a vörös volt, amelyről szintén az a hír járja, hogy ez sem volt véletlen választás. A vörös színnek már hosszú, látványos szerepe volt előtte az emberiség szeszélyes és erőszakos történetében. A koravédikus Indiában a nép úgy imádta Sivát, a Pusztítót, mint a „vörös istent”, a Mars bolygó is vörös, istene a háborúság atyja, Skandinávia legnagyobb istene, Odin ruhája és pajzsa is e színben pompázott. Az okkult hagyományokban a vörös mindig a tűz és a vér színe volt, egyúttal a gonoszság és a pusztítás, valamint az erkölcstelenség színe is. Nem csodálkozunk tehát így már azon sem, hogy az ördög is néha egy piros fenevad képében szokott megmutatkozni, ha hihetünk az erről szóló tudósításoknak.

E kis kitérő után fogjunk neki eredeti témánknak, a felemelt ököl és a mögötte meghúzódó harag és társadalomátalakító düh természetének megismeréséhez, amiről e bevezető után talán már némi fogalmunk lehet.

A fenti galériában 58 kép tanúskodik az ökölbe szorított kezek által szimbolizált számtalan eszmei zűrzavarról.

Egy személy munkásságára érdemes e bemutató után kitérni, Szrgya Popovicsra, aki feltehetően láthatatlan főszereplője a budapesti zavargásoknak.

Popovics – Saul Alinsky, Gene Sharp, Robert Helvey szellemi nyomvonalán haladva – az erőszakmentes erőszak utcai felforgatások szakértőjeként Szerbiában kipróbálta, majd azóta már sok országba exportálta a törvényes hatalmak megdöntésének fizikai és véres erőszaktól mentes módszerét. A módszerével kikényszerített kormánybuktatást és rendszerváltást nevezi ő erőszakmentesnek, amely eleinte valóban mellőzi a fizikai kényszerítést, de később azok gyakran mégis csak verekedésekbe és az utcai harc más formáiba torkollnak.

Mind a négy forradalmár, a karizmatikus indiai politikustól, Mahatma Gandhi-tól eltérően, aki valóban az erőszakmentesség híve volt, nihilista módon csak az eszközöket vette át és azokat fejlesztette tovább.

Popovics azóta csapatával együtt, a CANVAS (Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies) szervezettel már az erőszakmentes forradalmak hírvivőjévé vált, saját szavaival élve „mozgalmi tanácsadó” lett. Legújabban épp a tavalyi év elején Skócia legrégebbi oktatási intézménye, az 1413-ban alapított Szent András Egyetem rektorának választotta meg őt a diákok 63 százaléka, ahol immár valóban nem középiskolás fokon szórhatja a szélbe a felforgatás tanait. Az idők romlékonyságaképp érdemes megemlíteni, hogy előtte az egyetem korábbi tiszteletbeli rektora volt többek között Benjamin Franklin, az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatának egyik szerzője, az angol Nobel-díjas Reiner Kipling, a Dzsungel könyve szerzője, a penicillin feltalálója, a Nobel-díjas mikrobiológus, Alexander Fleming.

A Belgrádban alapított CANVAS több mint 50 ország aktivistáival „dolgozott” már együtt, köztük Irán, Zimbabwe, Burma, Venezuela, Ukrajna (CANVAS komoly szerepet játszott az ukrán narancsos forradalomban), Grúzia, Palesztina, Nyugat-Szahara, Nyugat-Pápua, Eritrea, Fehéroroszország, Azerbajdzsán és Tonga, nemrégiben pedig Tunézia és Egyiptom.

Nem nehéz észrevenni a módszerek alapján, hogy a mostani budapesti kormányellenes tüntetések szervezői is a Popovics-Alinsky iskolából nőttek ki: „Azonosítsd, majd sajátítsd ki a hatalom tartópilléreit!” – „Álmodj nagyot, kezdd kicsiben!” – „Az elnyomást az elnyomók ellen fordítsd!” – „Egységben az erő!” – „Nevess és nevettess egészen a győzelemig!” – „Legyen egy vizuális jeled, amit a mozgalommal azonosítanak!”

S ezzel az utolsó popovicsi gondolattal értünk el dolgozatunk témájához: „Legyen egy vizuális jeled, amit a mozgalommal azonosítanak!” – ajánlja Popovics az utcai harcosainak. „Lehet, hogy a logók kérdése jelentéktelen problémának tűnik, de fontos volt számunkra, hogy a szimbólum átmenjen a köztudatba. A márkáknak reklám kell, ami szimbólumokon alapul.”

Igen értjük! A sokfelé ágazó, de lényegét tekintve egy gyökerű szimbólumot a fentiek alapján már megismertük és azt, hogy miképp tünedezett át az ököl-jelkép mozgalomról-mozgalomra az immár százesztendős története folyamán, úgyhogy a márka, szinte már mindegy is, hogy mit takar! Az Otpor! és a magyar tüntetők is az ökölbe szorított kezet választották, mert a tanítás szerint ez olyan érzést kelthet az emberekben, hogy a felszín alatt valami nagy és jól szervezett ügyről van szó.

A Nagy és Jól Szervezett Ügy, a Mesterterv bizony végső soron megint csak nem más, mint a lázadó és a lázadásba belehajszolt ember ökölbe szorított karlendítésében kifejezésre jutó oktalan és céltalan haragja a Teremtő rendje ellen, s minden ellen, amiben a lázadó a rendezettséget felfedezni véli, legyenek azok szabadkőművesek, marxisták, bolsevikok, maoisták, baloldali munkásmozgalmárok, melegjogi vagy zöld aktivisták, polgárjogi  vagy kormánybuktató utcai harcosok… E csoportok minden tettét végül is valóban őszintén fejezi ki az Ég felé fordított ököl, végső soron mindegyikük hol rejtett, hol leplezetlen célja ugyanaz, még akkor is, ha éppen valamiféle humanista köntöst visel. A cél éppúgy mint eddig, most is a„négy régi” – a régi eszmék, régi kultúra, régi szokások és régi hagyományok – dühödt elpusztítása. A felemelt ököl a megszelídített mellébeszélések szerint az elnyomottak szolidaritásának egyetemes szimbóluma, amit üdvözléskor az egység, az erő, az ellenszegülés és az ellenállás kifejezésére használnak.

A dolog lényege sajnos az, hogy mihelyst e jel feltűnt a történelem során, attól  kezdve sem a keresztényeknek, sem a rend- és életpártiaknak semmi jó nem termett!

Tisztelt tüntetők, e történelmi rácsodálkozás arra is felnyithatja a szemet, hogy e jel alatt már annyi, de annyi ember eltévedt, harcba indult jónak vélt ügyekért, de ravasz módon aztán mindig csak a káosz felé terelték el bizonyos emberellenes erők, úgyhogy vigyázzatok az ököl jele alatt történő cselekedeteitekkel, mert azok szinte biztos, hogy a közösségek és a világot rendező értékek ellen irányulnak!