Hit és szeretet
Az iszlámot szeretik – félrevezetően – a béke vallásának nevezni. Az aslama ige azonban, amelynek főnévi igeneve az islām, az Isten (Allah) akaratában való megbékélést jelenti. Ennek megfelelően minden muzulmán egykedvűen fogadja a jó- és balsors szeszélyeit, mert Isten akaratának megnyilvánulását látja bennük, és mindazt el is fogadja.
A kereszténység szereti magát a szeretet vallásának tekinteni. Főleg így karácsony táján, amikor az ajándékozás egyre irracionálisabb méreteket ölt. A keresztény tanítás szerint azonban a hívő a végtelen teremtő Istent, az égi atyát szereti, és mivel minden ember Isten képmása, ezért szereti itt a Földön Isten gyermekeit, azaz a felebarátait. Isten szeretete azonban parancsainak megtartásában nyilvánul meg. De vajon megtartjuk-e az Isten parancsait?
Aki vasárnap a szeretetet hirdeti, hétköznap hatalmát fitogtatja alárendeltjeinek, és bosszút lihegve torol meg minden valós vagy vélt sérelmet.
Aki vasárnap fejből elmondja az apostoli hitvallást, együtt él a barátnőjével.
És folytathatnánk.
A muzulmánok hite szavaikban és tetteikben is megnyilvánul. Mi ezzel szemben szánkkal hirdetjük az Istent, tetteinkkel nem. Nem törődünk a parancsaival, tehát nem is szeretjük.
Azaz a nyugati kereszténység föltalálta az Isten nélküli istenhitet. Az egymás iránti szeretetünknek ezért van pénz-szaga.
Maróth Miklós
