Nagykarácsonytól Tamásokig
Mi azonban otthon lustálkodtunk, tennivalót sem igen osztottak ránk, így lehetett játszani, szánkázni („ródlizni”), kezdetben ott, a Kelemen-, nagyobb korunkban pedig távolabb, a Csacsa nevű dombon, a régi temetőnél, vagy a Martonka patak völgyében, a Margit keresztnél.
Csúszkálni is nagyon szerettünk a befagyott patakon, bár az öregek szidtak, hogy tönkretesszük az egyetlen téli cipőnket. Később, mikor már kaptunk cipőre erősíthető korcsolyát („gliccset”) vagy a patakon, vagy édesapánk által az udvarba vékonyan kiöntött, hóval körülhatárolt jégen korcsolyáztunk is. Ahogy nagyobbacskák lettünk, a községi korcsolyapályára is leengedtek, ahol kőkemény hoki meccseket vívtak az összeverődött gyerekek, persze, házilag barkácsolt hokiütőkkel.
Étel-italban is ez az időszak volt a leggazdagabb, ráadásul, ha szüleink hazajöttek szinte minden nap vendégségbe jártunk, hiszen ekkorra estek a leggyakoribb névnapok: István, János, Tamás. Mindkét nagyapámat Tamásnak hívták. A névnapokkal ellentétben a születésnapokat gyakran egyáltalán nem ünnepelték még az öregek, hiszen akkoriban az asszonyok otthon szültek, s akkor írták be az újszülöttet a nyilvántartásba, mikor valaki elballagott és bejelentette. Kerekedett ebből vicces történet is. Egy alkalommal a boldog nagyapára bízták a bejelentést, aki két kocsma között elfelejtette, hogy milyen nevet adtak gyereküknek a szülei, és a család csak a gyerek iskolába íratásánál döbbent rá, hogy akit ők addig Bélának szólítottak, az anyakönyv szerint Bálintnak hívják…
Nagyapámék is nevük napját sokszor egy asztal mellett, hol egyiknél, hol másiknál ünnepelték. Ilyenkor a karácsonyi étkek mellé már nagyapám gyümölcsboraiból is jutott bőven. A ribizli- és egresborból olykor nekünk is adtak egy-egy gyűszűnyit. Amikor a jókedv a tetőfokára hágott, többnyire elküldtek a hegedűmért, majd bezártak ajtót-ablakot, megkezdődött a nótázás, amit én kísértem. Többnyire magyar nótákat énekeltek, népdalokat, olyanokat, amelyekben benne volt az elveszett haza fájdalma, a háború tragikuma: „Volt egyszer egy hadnagyocska”, „Doberdó”, „Honvéd a Hargitán” éppúgy előfordult, mint a szerelmes, ősi pentaton népdalok.
Ha pedig engem akartak bosszantani, vagy csak egy kicsit incselkedni akartak, bekiabáltak: „muzsikusunk olyan vagyon, / az orrából foly a takony” – amitől természetesen vérig sértődtem. Ilyenkor eleinte abbahagytam a muzsikálást, de később megértettem, nem bántani akartak, csak jókedvük csermelye dagadt a kelleténél kissé nagyobbra. Ha olykor mégis megbántódtam, hamar kiengeszteltek, a mai napig emlékezetes számomra a máshol soha nem hallott csujjogatás.
Kelemen László
