Hollywood elfelejtett Oscar-díjas magyar rendezője
Kertész Mihály eredetileg Kaminer Manó néven látta meg a világot. Már gyermekkorában érdeklődött a színészet iránt. Fiatalkorában egy cirkuszban kezdett el először színészkedni, s csak később iratkozott be a színiakadémiára. A nevét 1905-ben változtatta meg a magyarosabb hangzású Kertészre.
1912-ben tanulmányútra ment Dániába, s ekkor már elsősorban filmszínészettel foglalkozott, illetve ekkora datálhatók első rendezői szárnypróbálgatásai is.
Az I. világháború kitörését követően behívták katonának, egy évet szolgált a fronton, majd a Vöröskereszt részére készített adománygyűjtésre buzdító dokumentumfilmeket. Időközben azonban saját rendezésű művészfilmjeivel egyre nagyobb ismertségre tett szert.
Magyarországon karrierje 1919 tavaszán ért véget, amikor is a Tanácsköztársaság államosította a filmipart. Kertész Mihály a történtek miatt az ország elhagyása mellett döntött. Bécsbe ment, ahol Alexander (Sascha) Kolowrat pártfogásával dolgozott tovább. Filmjeinek köszönhetően folyamatosan nőtt ismertsége és elismertsége a nemzetközi filmszakmában.
Igazi áttörést bécsi évek alatt az 1924-ben megjelent Rabszolgakirálynő című filmje jelentett, alkotására a Warner-testvérek is felfigyeltek Amerikában. Így történhetett meg az, hogy 1926-ban Kertész Mihály szerződési ajánlatot kapott a Warner Brostól, amelyet el is fogadott, így karrierje Hollywoodban folytatódott.
A Warnernél az első években még a kevésbé fontos filmek rendezését kapta meg feladatul, évente átlagosan 6-7 filmet rendezett. Ő maga később egyfajta tanulóidőként számolt be erről a korszakról.
Alapvetően szigorú, a színészeitől meglehetősen sokat követelő rendezőként híresült el, aki azonban maga is nagyon keményen dolgozott, a stúdióban reggeltől este 8-9-ig. Közismert volt az, hogy nem ebédelt, mert úgy tartotta, hogy az is időt von el a munkától, valamint állította, hogy a jóllakott, álmos ember nem végzi kellő hatékonysággal munkáját.
Sokan csak „Iron Mike” becenéven emlegették őt amiatt, hogy szabadidejében sokat sportolt, főként lovagolni és lovaspólót játszani szeretett. Érdekesség, hogy sosem tudott anyanyelvi szinten megtanulni angolul, számtalan visszaemlékezés szól arról, hogy néha pontatlanul használta az angol kifejezéseket, vagy épp pantomimmal mutogatta el a színészeknek, hogy mit is szeretne tőlük látni.
1935-től Warnernél megrendezte a Blood kapitány című történelmi filmet. Kertész ekkor találkozott Errol Flynnel, akivel a későbbi években számos alkalommal dolgoztak együtt.
A kalandfilmes vonalon Kertész továbbra is sikeres volt, a 30-as évek végén és a 40-es években megjelent munkái egytől egyig ebben a műfajban születtek. Erre az időszakra tehető, amikor már a hollywood-i rendezők egyik legjelentősebbikeként tartották számon, illetve jó néhány későbbi sztárt is felfedezett. Legismertebb alkotása ebből a korszakból a Casablanca című film, amelynek rendezéséért Oscar-díjat kapott.
A 40-es évek végén megromlott a viszonya a Warner Brossal, részben amiatt, hogy az akkori filmjei már a korábbi nézettséget nem érték el. A szakítás után Kertész 1954-től kezdve már egyértelműen szabadúszó rendezőként dolgozott.
Az 1950-es években a korábbiakhoz képest már jóval kevesebb filmet készített, viszont e filmek műfajukat tekintve sokkal változatosabbak voltak. Ez idő tájt életrajzi filmeket, komédiákat és musicaleket is rendezett. Az 50-es évek végén többek közt a fiatal Elvis Presley-vel is közösen dolgozott egy filmben.
1962 április 10-én elhunyt. Ő volt az első magyar, aki meghódította Hollywoodot. Sikereit tehetségének, szorgalmának és kitartásának köszönhette. A közeljövőben a Casablanca forgatásáról készül majd egy film, amely hozzájárul ahhoz, hogy neve ne merüljön feledésbe.
