Karácsony előtti utolsó hét van. Az advent utolsó hete. Azon gondolkodom, hogy vajon még mit kellene vásárolnom, de hirtelen bevillan, már semmit. Nem kell vásárolnom egy darab ajándékot sem, hiszen idén először képesek voltunk változtatni. Hirtelen büszkeséget érzek, hogy végre az én kis nyüzsgő, hangos, egymás szavába vágunk családom közösen úgy döntött, hogy máshogy alakítja ezt az időszakot.
Ez a reggel sem különbözött semmiben a többitől. Egy átlagos napnak indult. Már csak holnap kell dolgozni, és végre elkezdődhet a várva várt szabadság, abban a reményben, hogy majd rengeteget alszom, bepótolva ezzel az egész éves nem alvást.
Természetesen mondanom sem kell, ez nem így lesz, hiszen minden reggel 6 órakor kipattan majd a szemem, de ez sem bánt, mert tudom, hogy végre hazamehetek, és a családommal tölthetem az időt. Sőt ilyenkor belülről ösztönöz is valami, hogy felkeljek, nehogy lemaradjak valamiről.
Vidéki vagyok, több éve Budapesten élek, itt jártam egyetemre, itt lettem szerelmes, ide házasodtam, de a családom otthon maradt. Éppen ezért számomra a karácsony az egyik legszebb ünnep. Talán aki a fél életét nem úgy élte le, hogy a családja nem volt mellette földrajzilag, fogalma sincs arról, hogy ez milyen érzés. Hogy mennyire jó érzés megérkezni.
Ezekkel a gondolatokkal indult az átlagos keddi napom, aztán szokás szerint beleolvastam a hírekbe, megtartottam a reggeli sajtófélórámat, és máris elszálltak a várakozással teli gondolataim. Sajnos – az elveimet eldobva – beleolvastam a hétfő esti tüntetésről szóló hírek kommentjeibe a facebookon, és komolyan elgondolkoztam azon, hogy normális az, amiben élünk? Valóban erről szól az advent?
Megértem, ha valaki nem vallásos, ezért kérdezhetném úgy is, hogy valóban erről szól a karácsony, a szeretet ünnepe előtti utolsó hét? Az a hét, amikor felkészülünk arra, hogy több vagy kevesebb időt töltünk a családunkkal, a barátainkkal? Erről kell, hogy szóljon ez az időszak, hogy vásárlunk, mint az őrültek, hogy igazán szívből nem is nagyon törődünk a másikkal, hogy gyűlölködve köpködünk egymásra, mocskos fideszesek, rohadt szocik, idióta liberálisok jelszóval?
hirdetésElterveztem a hátralévő pár napot: elmegyek rorátéra szerdán és csütörtökön hajnalban, közösen reggelizek a férjemmel, a barátaimmal korcsolyázunk egyik délután. Egyszóval időt töltök a szeretteimmel és a legfontosabb, Istennel.
A kommenteket olvasva felmerült bennem a kérdés, hogy vajon jobb vagy baloldali az én Istenem? Vajon a többieké milyen, ők hogyan látják?
Az én Istenem egyszerűen csak jó. Éppen ezért holnap hajnalban a számomra legtöbbet jelentő templomban, nyugalomban, Isten társaságában csakis azért fogok imádkozni, hogy az emberek szívében ez az időszak a nyugalomról szóljon, hogy tudjanak végre megállni, jónak lenni egymással. Rájöjjenek, hogy ilyen értelemben mit sem számít, hogy jobb vagy baloldaliak vagyunk, nem jelent semmit az a töménytelen mennyiségű drága ajándék. Közhelyes, de ezek tényleg nem pótolják az együtt töltött időt.
Egy nagyon kedves barátomnak november végén halt meg a felesége. Még fiatalok és rengeteg időt szerettek volna együtt tölteni, de nekik ez sajnos nem adatott meg. Nagyon fontos ezért, hogy ebben a csodálatos időszakban ne a gyűlölet töltse el a szívünket, tanuljuk meg szeretni egymást feltétel nélkül, próbáljunk meg változtatni.
Az én családom például most először megfogadta, hogy egy jelképes apróságon kívül semmit nem vesz a másiknak, inkább az erre szánt összeget eltesszük, és jövőre elmegyünk valahová együtt. Számomra ez a legnagyobb ajándék, hogy van egy nagyszerű családom, akikkel időt tölthetek. Nagyon remélem, hogy ez másnak is megadatik. Töltsünk együtt minél több időt a szeretteinkkel, a barátainkkal és Istennel ezen a héten!
Gondolataimat a vasárnapi prédikációban elhangzott idézettel és tanáccsal zárnám. Johann Baptist Metz német teológus szerint a vallás legtömörebb definíciója a megszakítás. Találjunk tehát alkalmat ebben a rövid egy hétben, hogy megszakítsuk a napjainkat és időt szánjunk az Istennel való találkozásra.
