Tudjuk-e érvényesíteni az emberi jogokat?

Honnan is erednek pontosan azok az emberi jogok, amelyeket oly gyakran emlegetünk napjainkban? A kérdésre adandó válasz önmagában is egy vaskos cikk tartalmát tenné ki, így mindezt csupán azzal összegeznénk, hogy egy rendkívül hosszú történelmi-filozófiai fejlődés eredményeképp alakult ki ezeknek az összessége.  Modern értelemben véve Hugo Grotius és John Locke munkáitól kezdve eredeztethetjük azt a korszakot, amikor az emberi jogok történetéről beszélhetünk. 

A későbbiekben fontos előrelépést jelentett e téren a felvilágosodás korszaka, amelyben az elméleti kinyilatkoztatásokat mellett már a gyakorlati lépések megtétele is megtörtént. E tendencia átível a 18-19. századokon, a 20. századtól kezdve azonban már egy újabb jellegzetességel egészül ki az emberi jogokról való gondolkodás. Míg korábban az emberi jogok tekintetében minden állam csupán a saját állampolgárainak jogait próbálta biztosítani, ezzel szemben a 20. században már az emberi jogok univerzális kiterjesztésének gondolata válik meghatározóva.

A fordulópontot itt az első világháború lezárása hozza el, amikor a békeszerződések megkötése mellett létrejön egy olyan nemzetközi szervezet is, amely a jövőbeli háborús konfliktus kitörését lesz hivatott megakadályozni. A Népszövetségre gondolunk ezáltal, amelyet 1919 június 28-án, az első világháborút kirobbantó szarajevói merénylet ötödik évfordulóján hoztak létre. 

A Népszövetség feladata tehát az lett, hogy a nemzetközi szinten felmerülő problémás jogi kérdéseket megpróbálja rendezni, ezáltal elkerülendő azt, hogy egy újabb világháború törjön ki. Ezáltal a Népszövetség egyfajta döntőbírói szerepkört látott be a nemzetközi porondon, amelyet azonban sajnos meglehetősen komoly részrehajlással érvényesített. 

Erre vonatkozóan főkent a nemzeti kisebbségi terén felmerült jogsértéseket hoznánk fel. A brit és francia uralom alatt élő nemzeti kisebbségek panaszai ugyanis például nem találhattak értő fülekre, illetve azokat a kisebbségeket sem segítették, akiknek államai a világháború során a vesztes oldalon harcoltak. Ez utóbbira volt példa Magyarország helyzete is.

A határontúli magyar kisebbségek ugyanis számos alkalommal jelezték az őket ért jogsértéseket. A romániai magyarok egészen pontosan 100 alkalommal tettek erre kísérletet a két világháború közti korszakban. Ebből a 100 alkalomból azonban 97 alkalommal a Népszövetség a beérkezett panaszokat elutasította. Három alkalommal viszont elfogadták őket, azonban sajnos ezekben az esetekben sem sikerült megoldást találni a panaszok orvoslására, a Népszövetségnek ugyanis nem volt olyan kártya a kezében, amellyel akaratát az egyes államokkal – jelen esetben Romániával – szemben érvényesíthette volna. 

A Népszövetség tehát alapvetően egy pozitív kezdeményezés lett volna a két világháború közti korszakban, a gyakorlati megvalósítás során azonban nem tudta betölteni a neki szánt szerepet. A szervezet helyét a második világháború során és azt követően annak jogutódja, az ENSZ vette át, amely 1948-ban megalkotta az Emberi Jogok Egységes Nyilatkozatát is.  A dokumentum lényegében a nemzetközi szokásjog részévé vált a 20. század során.

A nyilatkozat a második világháború után érzeteinek hatásaként született, az ENSZ döntéshozóinak egyik célja az volt, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő olyan jogsértések, amelyeket a második világháború során követtek el a részt vevő felek  – főként a tengelyhatalmak képviselői, de ugyanez egyébként a győztes hatalmakra is számtalan esetben elmondható. 

Hitler Németországának, Mussolini Olaszországának, vagy az 1945 előtti Japánnak a példáján valóban megállja a helyét az a kijelentés, hogy ezek az országok a nemzetközi kontroll hiánya miatt követhettek el súlyos jogsértéseket először saját nemzetük, később pedig más államok polgáraival szemben. Mindennek megakadályozására a nyilatkozat lefektette azokat az emberi jogokat amelynek elérésére közös eszményként „minden népnek és minden nemzetnek törekednie kell”.

Sajnos azonban úgy fest, hogy az emberi jogokra való hivatkozás a problémák tényleges megoldása helyett csupán újakat generált. A nagyhatalmak sajnos ezen közös eszmények eléréséért csak akkor hajlandóak tenni, ha mindez egyben politikailag, gazdaságilag is érdekünkben áll. Ha viszont a gazdasági érdekekkel ellentétes lenne fellépni egy-egy másik állammal szemben, akkor ugyanúgy megtűrik a jogsértéseket, mint korábban. 

Még rosszabb következménye lett mindennek, hogy egy új, konstruált szerepkört hozott létre a nemzetközi politikában: a „jogvédői” szerepkört. Itt azokra a hatalmakra gondolunk, akik látszólagosan az emberi jogok védelmében lépnek fel, de jó eséllyel más szándékokat akarnak megvalósítani. Példának okáért elég csak a Bush-éra Tartós Szabadság  (Enduring Freedom) nevű hadműveletére gondolni. Olyannyira erős volt itt a propagandista késztetés, hogy még a hadművelet nevébe is ez a „látszat-jogvédőség” lett beépítve, holott valójában az amerikai gazdasági érdekek kiszolgálása volt az egész intézkedés célja. S ugyanez nemcsak az afganisztáni beavatkozásra mondható el, s nemcsak Amerika volt, lenne és lesz számon kérhető ily lépésekért, hanem számos más, a nemzetközi porondon szereplő erő is. 

Sajnos még ha nem is az önző érdekek vezérelnek egy-egy szereplőt arra, hogy más államok ügyeibe beavatkozzon, sok esetben akkor is hiányzik annak a ténynek a belátása, hogy számos állam – főként a harmadik világ országai – még egész egyszerűen nem járták be azt a történelmi jogi fejlődést, amely napjainkban a Nyugat számára már origópontként értelmezhető. Épp emiatt viszont ezen államoktól nem is lehet elvárni azt, hogy ugyanúgy viszonyuljanak az emberi jogok kérdéséhez, mint ahogy ezt mi a fejlett világban tesszük. A történelem kerekének fordulását még az erőszak alkalmazásával sem lehet felgyorsítani, így a legtöbb ilyen kísérlet sajnos hiábavaló. 

Mindebből úgy tűnik számunkra, hogy pusztán csak a jog mezsgyéjén, az emberi jogokban való gondolkozás sok esetben nem képes elősegíteni a hétköznapi ember boldogulását – vagy épp nem azt képes elősegíteni. Kéretik ezt a kijelentést nem félreértelmezni szándékosan: nem azt kívánjuk mondani ezzel, hogy az emberi jogok nem fontosak, hanem azt, hogy az ezen jogokra való hivatkozás önmagában nem minden esetben hozza el a kívánt eredményeket. 

Mi lehet akkor mégis az, ami a jogok mellett elősegítheti azt, hogy egy jobb világot hozzunk létre? Egy javaslatunk van: az erkölcsösség, az erkölcsi nevelés. Sajnálatos módon itt is van félnivalónk attól, hogy valaki vagy valakik önmagukat a képzeletbeli erkölcsi piedesztálra helyezve valósítanak meg olyan célokat, amelyek az emberiség érdekeivel ellentétesek, azonban mindennek ellenére mégis jobb védőbástyának tartjuk az erkölcsiséget a jogiságnál.

Erre csupán egy apró példát szeretnénk felhozni: ha a jogokra mezején mozgunk, akkor addig, amíg a képzeletbeli játéktéren belül lavírozunk, gyakorlatilag bármit meg tudunk tenni. Beleértve akár emberi életek tönkretételét is, ahogy ez a kapitalizmusban sokszor elő is fordult már és fordul is. 

Ugyanez az erkölcsök mezején nem igaz: egy, az erkölcseinek megfelelően cselekvő ember nem tehet tönkre semmit, nem cselekedhet mások kárára. Ez egy olyan gátat jelent, amely a jogok mezején nem létezik. Amire tehát véleményünk szerinti törekedni kell, az az, hogy a jogok mellett egyre több szerepet juttassunk az erkölcsöknek. Még ha a huszonegyedik században mindez legalábbis egy lehetetlen küldetésnek látszik is.