Ágnes nővér nem fél…

Ágnes nővér Szíriában vezet egy görögkatolikus, melkita szerzetes közösséget. A polgárháború őket sem kímélte. Életük folyamatos veszélyben volt. De nem csak a harcok és az azt kísérő nyomor miatt, hanem keresztény hitükből következően is. Félelem helyett azonban befogadták a menekülőket, élelemmel segítették a kolostornak helyet adó, muszlim többségű város éhező lakóit. Akik önzetlenségüket felismerve, minden helyzetben megvédelmezték őket az éppen bevonuló, átvonuló, hatalomra kerülő, vagy azt éppen elvesztő, sokszor felismerhetetlen értékrendű és identitású harcoló csapatoktól, milíciáktól.

Ágnes nővér az elrejtőzés és bezárkózás helyett a helyzet kilátástalanná válásakor kilépett a kolostor kapuján és segítő kezet nyújtott azoknak, akiknek már ahhoz sem volt erejük, hogy elmeneküljenek az otthonukból. Mi, máltaiak is így ismerhettük meg őt. Közösen építettünk kórházat Aleppóban, ahol a város romja közt élő ezreket gyógyítjuk nap, mint nap. Ahogy nőtt a segítők ereje és híre, úgy vált Ágnes nővér szinte minden harcoló fél ellenségévé. A nyomorúságnak Ágnes nővér számára nincs „politikai” tartalma, így az ISIS és hasonló szervezetek vérdíjat tűztek ki a segítő apáca fejére. Ágnes nővér nem fél, de félti az övéit.

Fáradhatatlanul járja ütött-kopott autójával az ország legeldugottabb részeit is, segítséget visz a rászorulóknak. Haza azonban, az övéihez, közösségéhez, nagy családjához nem térhet vissza. Mert nem kockáztathatja jelenlétével a biztonságukat. Nem menekül, de hazájában üldözött. Hite és a szegények iránti elköteleződése okán.

Egyik útján együtt utazhattunk vele Aleppóból Damaszkuszba. Kolostora, otthona mellett haladtunk el, amely a főúttól néhány kilométerre található. Rövid telefonok, félrevetett szavak, konspiráló szervezés közepette megálltunk a főút mellett egy elhagyott aluljáró alatt. Ágnes nővér az autóból kiszállva az utat figyelte, miközben a sivatagból egyenként tűntek fel a járművek, amelyekben a szerzetes közösségének tagjai, a befogadott rászoruló családok apraja-nagyja, egymás után érkeztek meg, hogy vezetőjükkel, társukkal, testvérükkel, támaszukkal találkozhassanak. Két férfiember Budapestről állt a találkozást végignézve, az örömüket, éneküket hallgatva, az összeölelkező, egymást szorító és mosolygó embereket figyelve. Talán tizenöt perc lehetett, nem több. Mindenkin a legnagyobb boldogság látszott. Mi ketten életünk talán leghosszabb és legnehezebb tizenöt percét éltük át. A háború nyomorúsága, az üldöztetés, a hitvallás és az áldozatvállalás fogalmából olyan leckét kaptunk, amiről azóta sem tudunk csak elcsukló hangon beszélni.

Ágnes nővér nem fél. Talán már nincs is neki mitől, mert mindent úgy vesztett el, hogy a legtermészetesebb és legegyszerűbb módon mondott le róla: másokért.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat „Imádságot kérünk” programjáról többet tudhat meg a sziria.maltai.hu oldalon.

Győri-Dani Lajos